Van egy nagyon rossz tulajdonságom. Mégpedig a káromkodás. Amikor megfeledkezem magamról, kibújik a szög a zsákból, és összevissza szitkozódom. Nem mondhatod, hogy veled még nem történt meg ez, mert tudom, hogy de.
Az a ciki, amikor a család összeül, és jön egy telefonhívás a barátnődtől, aki nagyon felidegesít, de azért nem állsz fel az asztaltól, mert nincs kedved, és a „cuki kis unoka” beszúr néhány ocsmány szócskát, amitől az egész család felháborodva keresi a tekinteted. Anyukád meg csak annyit mond: „Én már meg sem lepődöm.” Nagyon jó dolgok az ilyenek, csak, mondjuk, a tanárod előtt vagy majd egy állásinterjún próbálj erre figyelni. Lehet, nem vetne rád túl jó fényt.
Tehát ha olyan vagy, mint én, ideje leszoknod! De nem tudod, hogy állj neki? Az jó, mert én sem. Csomó mindent próbálok és próbáltam. Például megkértem minden körülöttem lévő ember, hogy szóljanak rám, ha esetleg kicsúsznak a dolgok a számon, de már kezdett idegesíteni a dolog, hogy parancsolgatnak. Aztán azzal próbálkoztam, hogy amikor csúnyán beszéltem, rácsaptam a saját számra. Ezzel csak az volt a baj, hogy hülyének néztek az utcán. „Nézd a csóri lányt, megütötte magát!” Majd ezután jött az az ötlet, hogy amikor mondok valami nem illőt, kijavítom magam. Minden egyes alkalommal. De az is olyan nehéz volt, hogy megfeledkeztem róla többnyire. Most ott tartok, hogy sokkal szebben beszélek, mint fél éve, de azért becsúszik néhány szitokszó, aminek persze általában többen fültanúi (az egyik mindig Livus; „milyen megtisztelő” – Livus). Úgyhogy még korántsem tökéletes a szóhasználatom.
Amúgy „tök menő”, meg minden. Beilleszkedhetsz vele pár társaságba. De nem. Amúgy egyáltalán nem menő. Sőt, tényleg nagyon undorító. De ehhez szoksz hozzá, ebben nősz fel. Mit tudsz tenni? Ne tanuld el? Ha idáig elolvastad, gondolom, már késő. Ezt hallottad/hallod mindenhol, persze hogy berögzült. Neked csak király a befogadóképességed meg a memóriád. Mások hibája az egész. Ezt sokkal könnyebb megtanulni, mint a tananyagot… Szerintem ez sem igaz amúgy. Ha igazán akarnék, biztosan le tudnék szokni róla, de ezt szoktam meg. Nyilván, ha komoly helyzetek vannak, ahol szépnek, okosnak, érettnek kell tűnnöm, nagyon megy a „tündérke”. De amikor barátokkal vagyunk, minek? Tudják, hogy nagyon pörgök, és folyton beszélek szépet, csúnyát egyaránt.
Most elmondom, hogyan kellene viselkednie egy igazi, érett nőnek. Egy igazi nő mindig tökéletesen jelenik meg mindenhol, kihúzza magát, és magabiztosan lépdel. Amikor beszélnie kell, határozott, mosolyog, megfontolt és büszke, de nem túlságosan. Ezeken kívül eszes, de nem okoskodó. Viszont nem bosszantó, és ami a legfontosabb, NEM BESZÉL CSÚNYÁN, mert az egyáltalán nem nőies.
Kratancsik Gitta
