Boldogság, szomorúság. Megtanulod az oviban, hogy a maci boldog, mert van egy kis méze. A kis barátja pedig szomorú, mert tőle vette el.
Megtanulhatod, hogy mit kellene érezned bizonyos helyzetekben. Aztán kilöknek a világba, és meglátod, hogy milyen a valóság. Az érzelmek, mint a boldogság, csupán egy leegyszerűsítései az igazságnak. Mint amikor a törteket egyszerűsíted, és azzal számolsz, amivel könnyebb. Könnyebb nem belegondolni, hogy te mitől is vagy boldog. Egyszerűbb nem azon gondolkozni, hogy mitől nem vagy az.
Amikor este lefekszel, úgy alszol el, hogy elégedett vagy a napoddal? A tetteiddel és a következményeikkel? Vagy amikor rájössz, hogy nem úgy törlöd ki a csipát másnap a szemedből, hogy tudod, min változtass? Tudod, mi tenne téged boldoggá? Nyilván nem, hiszen mindenki ezt hajszolja. Iskola, egyetem, munka, család, gyerekek. Ez lenne a boldogság, ugye? Tulajdonképpen tizenkét évig szenvedsz, plusz négy évet utána, hogy esetleg kaphass egy kezdetleges állást.
Na most fordítsuk meg az érmet! És azt tudod, mennyi embernek okozol örömet nap mint nap? Hányan örülnek, hogy a barátaid lehetnek? Hogy mennyit küzdöttél azért, amit szeretnél, még akkor is, ha nem érted el? Már egyáltalán az, hogy van tető a fejed felett, és van mit enned.
És most tedd fel magadnak a kérdést: boldog vagy? Szükséged van egyáltalán arra, hogy mindenre megpróbáld ráhúzni a társadalom által lediktált fogalmakat? Az érzések túl komplexek ahhoz, hogy így jellemezhessük őket. Lehet, hogy nehezen kifejezhetőek, de egy szónál biztos többet érnek.
Galántai Csilla
