Most már tudom, hogy mit ünneplünk mindenszentek napján. De kik azok az aprószentek? Biztosan kisgyerekek, de hogy lett belőlük szent? Csak nem meghaltak mind?
Sajnos nem túl szép a történet. Amikor Heródes, a zsidók királya a napkeleti bölcsektől, azaz a háromkirályoktól meghallotta Krisztus születésének hírét, nagyon megijedt. Nem akarta, hogy a „zsidók újszülött királya” miatt a hatalma veszélybe kerüljön, ezért hát biztosra ment. Mivel nem tudta, hogy ki lehet a Megváltó, és azt sem, pontosan mikor született, egyszerűen kiadta a parancsot, hogy Betlehemben és annak környékén öljék meg az összes, kétévesnél fiatalabb fiúgyermeket.
Volt nagy sírás-rívás, gyászoltak a családok. Sok kisgyermek halt meg ekkor, az erősen túlzó néphagyomány szerint 144.000-en, őket nevezik latinul ártatlan vértanúknak, magyarul aprószenteknek. Mindez december 28-án történt, ennek emlékére ez lett az aprószentek napja.
Jézus hogyan maradhatott ezek után mégis életben? Hát úgy, hogy apjának, Józsefnek megjelent álmában egy angyal, és arra figyelmeztette őt, hogy azonnal meneküljön el Egyiptomba. Így Jézus szerencsésen megmenekült.
Vesszőzés
Régi szokás volt aprószentek napján a vesszőzés. Fiúk, fiatal legények vagy pásztorok jártak házról házra, kezükben egy fűzfa- vagy nyírfavesszővel, esetleg gyümölcsfaággal, vesszőből font korbáccsal. Egészséget, bőséges termést kívántak a ház lakóinak, különböző helyi szokások szerint a lányokat, az asszonyokat vagy a kisgyerekeket viszont jelképesen elverték a vesszővel.
Néhol a szomszédba küldték a fiúgyereket valamilyen mondvacsinált indokkal, például mustármagért. Így szólt: „Mustármagot jöttem kérni, tessék engem jól elverni.” A helyiek szépen meg is „vesszőzték”, hogy megvédjék a rossz szellemektől, és egészséges legyen. Egyes helyeken úgy hitték, hogy ha gyümölcsfaággal verik meg, akkor jó lesz a gyümölcstermés. Közben azt kiabálták: „Aprószentek, Dávid, éljen a fiad sokáig!” A gyereknek tudnia kellett, hogy 144.000 az aprószentek és 12 az apostolok száma. Fájdalomdíjul azért kapott valamilyen finomságot is: édességet, diót, mogyorót, perecet, tojást, néhol aprópénzt.
A fiatalok is kaptak a verésből; a legényeknek feleséget, a leányoknak férjet kívántak. A legényeket borral kínálták, a leányok pedig színes pántlikát kötöttek a vesszőre. Másutt az állatokra is rásuhintottak, hogy ne legyenek betegek. Az egész ház népe pedig együtt örvendezett: „Hála isten, hogy megéltük aprószentek napját. Adja isten, hogy többeket megélhessünk, de nem búval, bánattal, hanem örvendetes napokkal.”
Legényavatás
Voltak olyan területek, ahol ekkor avattak legényeket. A fiúknak mindenféle próbatételeket kellett kiállniuk, hogy a legények közé kerülhessenek. Jól kellett dolgozniuk, mondjuk, tudniuk kellett jól kaszálni, vagy megrakniuk a szekeret, és erősnek kellett lenniük, például meg kellett birkózniuk egy másik legénnyel, vagy súlyt kellett emelniük. Néhol pénzt kellett fizetniük azért, hogy befogadják őket, és választaniuk kellett egy idősebb legényt „keresztapának”.
Ha ezeket teljesítették, akkor szertartásosan maguk közé fogadták őket. Például megütötték őket, vagy leöntötték vízzel, borral. Innentől fogva hordhattak legényes viseletet, járhattak a kocsmába, dohányozhattak, részt vehettek a mulatságokon, és persze udvarolhattak végre a lányoknak.
Szerző: Tóth Réka
