Félsz a matekdogától? Vagy attól, hogy mi lesz, ha anyukád mégiscsak felébred a kulcszörgésre, és rájön, hogy egy órával később jöttél haza? A takaró alá bújva „nézed” a horrorfilmeket?
Teljesen normális, ha összeszorul a gyomrod a fent leírt szituációk bármelyikében. A félelem ösztönös reakció, veszély vagy fájdalom hatására lép életbe a mechanizmus. Amikor színjátszottam, az előadások előtt egy hétig nem ettem és nem aludtam, amikor pedig lementek a fények, és az előttem lévő elhúzta a függönyt, úgy éreztem, annyira félek, hogy nem fogok tudni megmozdulni. Ha pedig belegabalyodik a nyelvem a szövegbe, vagy még rosszabb, pofára esek, biztosan nem élem túl azt a megaláztatást.
Amikor reggelente félig csukott szemmel leejtem a kávémat a lépcsőn, és lekésem a buszomat, azt gondolom, ez egy rossz nap lesz. „A túlélésért küzdök” – mondjuk viccesen egymásnak, amikor még van másfél óra a suli végéig, és már éhesek vagyunk.
Szin Donghjoknak nem kellett aggódnia ezek közül egyik miatt sem. Nem tudta, mi az a termosz, a busz, és az iskola fogalma sem felelt meg annak, amibe mi járunk. Hogy csak másfél óráig lett volna éhes? Soha nem fordult elő. Szin 23 éves koráig mindennap éhezett. A túlélésért való küzdelmet pedig élete első napjától megtanulta.
14 éves korában végignézte, ahogy az anyját és a bátyját megölik. Az első sorban ült, mintha csak a világ legkegyetlenebb színházi előadásán lenne, és örült, hogy ő él. Azt mondod, nem ember az ilyen?
De igen. Csak egy olyan ember, aki az észak-koreai kényszermunkatáborok egyikében látta meg a napvilágot. Nem első látásra szerelem, kölcsönös szimpátia vagy közös érdeklődés alapján jött létre a házasság és a két kisfiú, hanem az őrök választották egymásnak a fiatal férfit és nőt. Szin és testvére érzelmi kapcsolatot soha nem ápoltak sem egymással, sem szüleikkel. El tudod képzelni az életed úgy, hogy fogalmad sincs, mi az a szeretet, empátia, bajtársiasság? A 14-es táborban akkor kaptál egy kicsivel több ételt, vagy nem vertek félholtra, ha beköpted a társaidat.
A fizikai kínzás mellett, amiből szintén rengeteg jutott ki Szinnek, és az összes ma is ott lévő rabnak, az észak-koreai munkatáborokban minden emberséget kinevelnek belőlük. Amikor a fiú meghallotta anyja és bátyja szökési tervét, dühös lett. Róla nem volt szó. Ketten akartak elmenekülni, és akár sikerül nekik, akár nem, Szint kivégzik. Szökési kísérlet esetén ugyanis bárkit, aki tudott róla, azt azonnal főbe lövik. Ráadásul az anyja rizst főzött a nagyobbik fiúnak, ami hatalmas ritkaságszámba ment. Egy patkány, megsütve, már szerencsés vacsorának számított. A halálfélelem és a belé nevelt értéknek nem nevezhető tudás vezette az egyik őréhez aznap este, és adta fel a családját.
Amikor Szin kikerült a világba, a legnehezebb az a volt számára, hogy azokat az érzéseket, amik bennünk kicsi korunk óta megvannak, hiszen – szerencsés esetben – mindannyiunknak volt és van valaki az életünkben, akit szeretünk, és akire felnézünk, neki mind meg kellett tanulnia. Fel kellett építenie magában a bizalmat, és ez elképzelhetetlenül nehéz lehetett azok után, hogy beléivódott, ha egyszer megbízott valakiben, általában ő húzta a rövidebbet.
A címadó mondat Blaine Harden szájából hangzott el, a HVG vele készített interjújában. Újságíróként ő interjúvolta Szint, és írta meg a beszámolói alapján az életéről és meneküléséről szóló könyvet. Azt mondta, a férfi megbízik benne, és ezt hatalmas lépésnek tartja.
Szin Donghjok ma már emberi jogi aktivista, az észak-koreai ügyekre specializálódott. Kim Dzsongun diktatúrájában, éppen ebben a pillanatban is, a becsült adatok szerint körülbelül 200 000 fogoly él haláltáborokban.
2014 Magyarországon a holokauszt emlékéve. Vajon melyik év lesz az, amikor az észak-koreai embertelen körülményekről fogunk megemlékezni?
Galántai Eszter









