Sokféle embert láttam már, elhihetitek, de mindig van lejjebb. Egyszer Ausztriában, a térdig érő hóban kiszúrtam egy olyan snowboardos srácot, aki öltönyben volt (talán az azt megelőző este elveszített egy fogadást). A fesztiválokról talán említést sem kéne tennem, ott természetesen mindenki kimaxolja a stílt. Köldöktől fenékközépig érő nadrágocskák, színes gumicsizmák, hajpántok és Arctic Monkeys pólók. Szexi és luxy.
Nem különösebben zaklatott fel idáig semmi; hajrá, emberek, menjetek és mutassátok meg a világnak, mekkora egyéniségek vagytok! Én is megyek.
Hozzátartozik az identitásunkhoz, ugyebár. A Brian élete című, örök érvényű Monty Python-alkotásban van egy nagyon ideillő jelenet, amikor tökéletes összhangban, egyszerre skandálja a római nép: „Mi mind egyéniségek vagyunk!” Kár, hogy félreértették.
Visszakanyarodva, nagyszerű dolog az önkifejezés. Van azonban valami, ami felett egyszerűen nem tudok szemet hunyni. Gondolom, ti is láttatok már mellbimbópólót. Nem tudom, mi az igazi neve, vagy hogy van-e neki egyáltalán, de azokról a lenge, hatalmas hónaljkivágású férfi ruhadarabokról beszélek.
Rendszeresen kísértenek, akármerre járok. Ahogy jön a jó idő, és rövidülnek a nadrágok is, úgy bukkannak fel a semmiből (valamivel alattomosabban, mert amíg a rövidnadrágokhoz szép lassan hozzászokik a szemünk, itt nincs semmi átmenet!) ezek az épphogy a mellbimbót eltakaró, megmagyarázhatatlan göncök. Ugyanakkor talán mégis lehet értelmet adni neki, ha nagyon akarom; jobban átjárja a szellő, és enyhíthet a nyári forróság kellemetlen tünetein.
Na meg persze rálátást enged hímnemű viselőjének gyönyörűen kidolgozott, dagadó izomzatára. És ha jól sejtem, éppen ez a lényege. Ezek a csodák a táborban is felbukkantak, szaporodnak, mint a gomba, és hamarosan átveszik az uralmat a világ felett. Mi mindössze annyit tehetünk, hogy behódolunk, és kiszaggatjuk a saját pólóinkat is.
Fónai Anna