Talán mindenki ismeri a címben hozott Demjén Ferenc-slágert, amelynek apropóján írom a jelen cikket. Felteszek egy költői kérdést: megéri cipelni egy olyan nehéz iskolatáskát, amitől simán gerincferdülést lehet kapni? Szerintem minden hozzám hasonló diáknak ugyanaz lenne a válasza. Az iskola és főleg a magyar oktatási rendszer szubjektív megkérdőjelezése következik, öveket becsatolni!

Sokan teljesen jogosan vannak felháborodva, hogy az mégis hogyan lehetséges, hogy napi 6-8 órát ülünk benn az iskolapadokban, majd miután hazaérünk, ismét órákat kell tanulnunk másnapra. Normális dolog ez? A kettőt összeadva könnyen kijöhet napi 10-12 óra. Napi 12 óra? Egy gyereknek? Szóval egy tizenéves gyerek a napja felét az iskolai teendőkkel töltse? Ezt nevezem ám gyerekkornak!

Sőt mi több, heti kb. 35 tanítási óra sem elég arra, hogy megtanítsák a tantervben leírt követelményeket, emiatt rengeteg diák különórai, tanári segítségre szorul. Tekintve az ilyen magas óraszámot, ez elég abszurd.

Mi sem jelzi jobban, hogy ezzel valami probléma van, mint az, hogy a nemzetközi felmérések élén már évek óta az a Finnország végez (vagy ha nem is pont az élen, akkor is a legjobbak közt), ahol átlagosan napi négy tanítási óra van. Négy óra nem sok, de ezek szerint azt a kevés időt nagyon hatékonyan használják ki, feltehetőleg más módszerrel. Ennek tudatában példát vehetnénk nyelvrokonainkról.

Több tanár is úgy válaszolt a fejükhöz vágott hasonló kérdésekre, hogy az iskolában tanítottakat azért is kell tudni, mert azok hozzátartoznak az alapműveltséghez. Ilyenkor kíváncsi lennék, hogy ha az adott tanár orra elé odatolnánk például egy szerveskémia-dolgozatot (természetesen akkor, ha ő nem egy kémiatanár), akkor egyfelől milyen eredménnyel oldaná meg, másfelől mennyire értékelné át magában az „alapműveltségről” alkotott képét.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden hülyeség, amit az iskolában oktatnak, egy szóval sem, de abban szerintem igazam van (és velem együtt sok más diáknak is), hogy nem kevés anyag eléggé elvont, és nem az alapműveltséghez tartozik…

Újabb hatalmas probléma az én szememben, hogy az informatikaoktatás kis hazánkban finoman szólva sincs a helyzet magaslatán. Felmerülhet az Olvasóban, hogy ezt csak azért írom, mert én magam számítógépfüggő vagyok, de ez esetben megnyugtathatom, hogy ilyenről szó sincs, ellenben ez egy igen valós iskolai probléma. Hogy miért is?

Manapság már szinte minden álláshoz elengedhetetlen kellék akár egy asztali PC, akár egy laptop vagy újabban egy tablet. Ehhez képest sokaknak a számítógép alapfunkcióinak a kezelése is problémát okoz, nemhogy a bonyolultabb műveletek. Vagy a heti egy informatikaóra a nagyon kevés, vagy az abban tanított anyag teljesen haszontalan.

Jogosan merülhet fel, hogy az ilyen elektronikai eszközök eljuttatása mindenkihez nem lenne olcsó mulatság, de erre hadd válaszoljak egy sokkoló adattal: az, hogy minden magyar gyereknek legyen egy átlagos tablete, kb. ugyanakkora költség lenne, mint a hazai stadionok építése. (Egyébként ez például a szomszédos Romániában megoldott dolog, ott minden harmadikos gyermek kap egy tabletet – a szerk.) Melyik is a fontosabb?!

Összefoglalván a mondanivalómat, szerintem a probléma egyik fő forrása az, hogy hazánk oktatásrendszere nagyon elméleti alapú, szemben a külföldön már évtizedek óta használatban lévő gyakorlatias rendszerekkel, ahol a diákok nem megtanulandó, hanem megoldandó feladatokat kapnak. Jobban kéne koncentrálni az olyan dolgokra, amelyeknek hasznát vehetjük az élet során, pl. nagyobb hangsúly fektetése az idegen nyelvek tanítására, az informatikai és gazdasági ismeretekre stb.

És természetesen ezért nagyon jók a PEOPLE TEAM-táborok, ahol gyakorlati alapú, hasznavehető információkkal ellátott és szórakoztató foglalkozások vannak. Kitartás, emberek, már csak fél év a 2015-ös PT-ig!

Csonka Balázs