Augusztus vége felé már tele van a Facebook „viszlát, nyár”, „nem akarok sulit”, esetleg „nemsokára megnyitják a pokol kapuit” jellegű posztokkal.
Mindenki tudja, hogy már csak pár napja maradt a lustálkodásra, az esti bulikra, a mozizásokra a haverokkal: tehát arra, hogy élje az életét. Mert amint elkezdődik a suli, a nyári gyermek egy kialvatlan, szobában gubbasztó, napfényt ritkán pillantó lénnyé változik, akinek annyi az életkedve, mint egy vágóhídra szánt malacnak.
Már egy hónapja, hogy szeptember 1-jén megnyitottak az iskola kapui, sok diáktársam őszinte örömére. Ez a nap mindig kellemesen telik, feszengünk egész délelőtt a csinos kis ünneplőruhánkban, miközben az igazgató úr elmondja rövid nyitóbeszédét, amely röpke 3 órás, majd megkapjuk az órarendet, és rádöbbenünk, hogy talán a suliban kéne lakni, ugyanis a napi 8 óra a minimum.
Az első kérdés általában az, hogy mikor lesz már az őszi szünet, és amikor kiderül, hogy 3 hónap múlva, arra gondolok: ha elég sokáig verem a fejem az asztalba, talán szerencsém lesz, és egy párhuzamos univerzumban találom magam, ahol nem kell iskolába járni, és mindenki boldog.
Mindenki nagyon várta az éjszakába nyúló tanulást, mert másnap kémiadogát kell írni, a korán kelést, a reggeli tömeget a metrón, aminek örök előnye, hogy ha fékez, akkor sem tudunk elesni, mert annyian vannak, de szerintem senki sem szeret 20 percig farkasszemet nézni egy idegennel. A kedvenc, iskolához köthető élményem mégis a kis, szem alatti táskák megjelenése, ami végül is praktikus, mert a 20 kilós iskolatasi mellett elférne benne még egy 100 tagú cigányzenekar is, csak kár, hogy úgy nézek ki tőle, mint egy összeaszott krumpli. Talán kárörvendő vagyok, de örülök, hogy nem csak én nézek ki így. Őszintén szólva ilyenkor, szeptemberben úgy érzem magam, mintha klónoztak volna.
Aztán jön a „tanárok megismerése” fejezet, ahol elsőre mindenki szimpi, egy hét után úgy érzem, hogy valamire még vihetem is, és tök jó, mert értem, mondjuk, a kémiát. Aztán hirtelen már a dolgozat közepén találom magam, csak egy számológép van nálam, meg egy toll. Már a kérdést sem értem, nemhogy tudnám a választ, és hirtelen csak az jut az eszembe: vajon milyen melegnek kell lennie a teremben ahhoz, hogy elpárologjak, és megússzam a szobafogságot, amit azért kapok, mert nem nagyon akar görbülni az a bizonyos érdemjegy.
A kis naiv gólyák azt hiszik, hogy eljött az aranyélet, most már elmondhatják, hogy ők gimisek. A nagyobbak persze csak nevetnek, amikor egy kilencedikes fejvesztve rohan, mert nem találja a termet, vagy amikor rádöbben – amit soha nem hitt volna –, hogy a kávé lesz a lelki társa az iskola nehezebb napjain, azaz mindennap. Szerintem a kávégyárak szerződésben állnak a sulikkal. A suli hajt minket, ezért sok kávét iszunk, ők pedig elfelezik a pénzt. Mekkora biznisz!
Persze senki sem akar egy „találkozunk augusztusban” kijelentéssel és egy értékelhetetlen bizivel nekikezdeni a nyárnak, úgyhogy el kell tűrnünk ezeket a dolgokat. Mindenkinek sok sikert a tanévhez, most megyek, és kitalálom, hogyan úszhatnám meg a holnapi matekdolgozatot.
Simon Sári
