Leszögezem, hogy nem az én ötletem volt ez a cikk. Csak tisztázni szeretném, mielőtt Borzas (drága tanárom) imádói megköveznének valamelyik szünetben. A külvilágnak kedves és vicces oldalát mutatja, de amint beteszed a lábad a szerkesztőségbe, rájössz, hogy ez csak álca.

Szeretném az első napommal kezdeni, amikor reményekkel és vágyakkal telve léptem be az 510-es terembe. A mosoly azonban azonnal lefagyott az arcomról, amikor kiderült, hogy bemutatkozást kell írnunk. Tudom, ez így elég furán hangzik, de nem is olyan könnyű, mint azt hinnétek, mivel Borzas kikötéseket tesz, hogy mik nem lehetnek benne, mondván, hogy senki sem kíváncsi rá. Ez igazából egyáltalán nem bántó… kicsit sem.

Hétfő reggel még mindig reménykedtem, hátha megkapom a legjobb témát, és első cikkemmel belopom magam az emberek szívébe. Hát, ez nem igazán úgy alakult, ahogy gondoltam, megkaptam a legunalmasabb témát. Az, hogy mi történt a vasárnapi programon, még engem sem érdekelt, nemhogy másokat, főleg, hogy mindenki ott volt, és tudta, mi történt. Mindegy, azért nagy nehézségek árán írtam róla 1800 karaktert, majd bizakodva vártam a visszajelzéseket.

Másnap ki is adták a hét első újságját. Lefelé menet a Hangárba mindenki gratulált legjobb barátnőmnek, hogy milyen jó cikket írt, ott virított a lap a kezükben, el is kértem az egyiket. Hát, csodák csodájára, az én cikkem nem volt benne. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, persze én egyből a legrosszabbra gondoltam, hogy nem tetszett, amit írtam. Mély depresszióba estem, de azért gondoltam, megkérdezem Borzast, hátha csak félreértés. És az volt. Elfelejtette belerakni. Nem haragudtam, sőt, meg is könnyebbültem. Szerdán megjelent a javított változat.

Aztán a hét folyamán nem volt különösebb összetűzésünk, bár többször mondta, hogy ha nem ismerjük az általa istenített számokat, el kell hagynunk az újságírás szekciót, és ezzel többször hazugságra kényszerített. Ez még nem is lenne nagy baj, de az elméleti órán használt trágár kifejezések kicsit megleptek, és ahogy beszél szegény Viktorral…

Aztán jött a következő hét, és én mindezek ellenére úgy döntöttem, itt maradok és megmutatom, nem készíthet ki ilyen könnyen. Megírtam a cikkem, kivételesen tetszett a téma is, és alig vártam, hogy barátaim mit szólnak hozzá. Persze én, kis naiv diáklány, el is hittem, hogy minden simán fog menni. A cikkem ismét nem jelent meg, nem is értem, miért csodálkozom ezen. Aztán az újranyomtatott javított verziót összehajtogattuk Somával, majd amikor végeztünk, gondoltam, azért megnézem, minden rendben van-e. Szerintem magatoktól is kitaláljátok. A javított példány igazából nem is volt javított.

Őszintén állíthatom, hogy akarva-akaratlanul, de pikkel rám, valószínűleg azért, mert nem mondom elégszer, amit hallani akar, hogy mennyire jól néz ki.

Mentségére legyen mondva, tegnap délután térdre ereszkedve a bocsánatomért esedezett, és megígérte, hogy lesz egy külön újságom, amiben csak az én cikkeim lesznek. Erre természetesen nem tartok igényt, kivéve, ha nagyon szeretné. Ezek után úgy érzem, hogy hajlandó vagyok megbocsátani.

Simon Sára

2014-07-31