A kreativitás alappillére. Az alkotói folyamatok lelke. De vajon mi hozza ki belőlünk ezt az állapotot?
Ihlet nélkül nincs képzőművészet. A zene csak hangok száraz egymásutánja, a költészet egy patinás, omladozó szobor. A szobrok pedig szakadt kőhalmok, amelyek unalmassága csak egy irodalomóráéhoz hasonlítható. Régen úgy tartották, hogy az ihletettség egy transzcendens lelkiállapot, azaz az embert ilyenkor valami természetfeletti szólítja meg, és adott esetben nyilatkozik is általa. Az viszont nem olyan biztos, hogy a múzsa csókját istenek lehelik az arcunkra.
Nekem inspirációra általában akkor van szükségem, amikor a zenekarom számára írok dalszövegeket. Úgy tartom, a magány a legjobb dalszerző. Amikor huzamosabb ideig az egyedülléttel osztod meg a szobádat, a falak egyszerűen a füledbe súgják, és megmutatják, hogyan fejezd ki saját nyomorúságodat. A művészetednek ez igen hasznos, a magánéleted szempontjából azonban hosszú távon nem túl kifizetődő. Párosan szebb az élet, egy ideig legalábbis biztosan. Ilyenkor írhatunk csöpögős balladákat szívünk választottjáról, ha pedig oszlik a rózsaszín köd, a tanácstalanságról, társas magányról és egyéb nyalánkságokról. No meg arról, hogy azért mégsem tudunk nélküle élni. Ugyanakkor nem a szerelem az egyetlen témakör, ami megihlethet. Sok más borzalom is van a világon. Szolgaság, éhezés, háború, kizsákmányolás, drogbárók és bulibárók. Én általában az ilyen témájú, társadalmi jelentőséggel is rendelkező dalokra izgulok. Ezek a szerzemények ellenben sokaknak jogosan tűnhetnek öncélú nyavalygásnak. A természet látványa is ösztökélhet alkotásra. Fák az ablak alatt, muskátlik az erkélyen, molylepkék az ágyadban, csótányok a zuhanyrózsában…
Egy biztos. Szerintem egyáltalán nem érdemes várni az ihletre. Ha nem jön, akkor is kezdjünk neki a művünknek! Legtöbbször úgyis evés közben jön meg az étvágy.
Acsády-Pongyor Áron
