Valaha, a kezdet kezdetén matriarchális társadalomban éltünk. A férfiak a nők köré „csoportosultak”, szinte mint egy méhkirálynő köré, hiszen az anyák különleges és veszélyes feladata volt a szülés. Nem véletlen az elnevezés sem: „anyaföld”. Aztán, ahogy ezt a későbbiekből megszokhattuk, a férfiak átvették az irányítást, és patriarchális, azaz apaközpontú társadalom alakult ki az esetek jelentős többségében: az ősi keleti, folyóvölgyi civilizációkban, a különböző hellén törzseknél, Róma provinciáiban, és így tovább, haladva előre az időben.
Egészen ritka, de található példa a nők kedvezőbb jogi helyzetére. Ilyen volt a viking kultúra, ahol a nők katonának állhattak és válást is kezdeményezhettek. Sőt, írásos emlékek maradtak fent egy viking nőről, aki a déli portyázások során új területeket fedezett fel.
Ezzel éles ellentétben állnak az ókori görögök, ahol a nők nem tanulhattak, nem szórakozhattak, saját háztartásuk volt a börtönük. A férfiak csak úgy tekintettek a feleségükre, mint egy kellékre a fiaik megszületéséhez. Az esetek többségében nem volt köztük semmiféle szoros kapocs; nem voltak társak, mint az Iliász Hektórja és Andromakhéja, az ideális házastársi viszony megtestesítői. A férfiak szellemileg igen műveltek voltak, ismerték a különböző művészeteket, járhattak társaságba – ez a nők számára mind tiltott gyümölcs volt.
Persze mindig is voltak olyan erős karizmájú nők, akik kiemelkedtek a társadalom és az aktuális kulturális normák által rájuk szorított béklyókból. Ilyen volt Agrippina, Claudius császár felesége és Néró császár anyja. Claudius halála után az ambiciózus Agrippina császárrá kiáltatta ki fiát, Claudius nevelt gyermekét, a kis Nérót. Ezek után természetesen ő irányította a birodalmat a gyermek császár helyett, így az összes hatalom az ő kezében összpontosult. Agrippina egyrészt minden követ megmozgatott a fiáért, így, mondhatni, anyaként a maximumot teljesítette, másrészt féktelen hatalomvágyát is kielégítette.
Vagy ki ne hallott volna Justinianus császár feleségéről, Theodóráról? Szegénysorba született, egyszerű hetéra (kb. „ledér nő”) volt, mégis rabul ejtette a császár szívét, és később a Bizánci Birodalom legbefolyásosabb asszonyává vált. Házasságuk létrejöttéért Justinianus eltörölt egy azt tiltó, ősi törvényt. Bizonyos, hogy Theodóra teljesen az ujja köré csavarta!
VIII. Henrik pedig új egyházat alapított, hogy együtt lehessen szerelmével, a hírhedt Boleyn Annával. Ezek a nők olyan elképesztően nagy hatást gyakoroltak a környezetükre pusztán a személyiségükkel, hogy örökre nyomot hagytak a történelemben, mind a mai napig. Gondoljunk csak az anglikán egyházra!
Kimondva-kimondatlanul, a nőkkel szemben mindig is az volt az elvárás, hogy legyenek dekoratívak, törékeny, nőies alkatúak, illatosak és legfőképp csendesek; ne ellenkezzenek, sokkal inkább értsenek egyet mindenben a nagybetűs Férfival. A férjjel, akit alázatosan szolgálnak. A férjjel, akinek minden szaván imádattal csüngenek, és hűségesen várják haza (akárhol is legyen, háborúban vagy lóversenyen), miközben egyre modernebben vett értelemben őrzik a házi tűzhelyet, tisztán tartják és otthonossággal töltik meg a házat.
Egy nőnek nem lehetett saját gondolata, a gondolkodó és annak hangot adó nők a legtöbb esetben megijesztették a férfiakat. A nő nem önálló, és ez a hozzáállás a világ uralkodó vallásaiban is megjelenik.
A nők – úgymond – „ébredése”, amikor jogokat követeltek maguknak, és tettek is érte, a passzivitásból kitörés alapjaiban rengette meg az ipari forradalom miatt rohamosan fejlődő társadalmat. El is érték, amit akartak, bár nem azon az úton, ahogy akarták – az első világháború utáni szörnyű helyzetben munkaerőhiány lépett fel, a nőkre menthetetlenül szükség volt. Innentől kezdve azonban nemcsak otthon, háziasszonyként kellett megállniuk a helyüket, hanem gyári munkásként is. Ez a női sors huszadik századi tragikuma.
Talán jobb lett volna, ha a nők a konyhában maradnak? Túl sokat kaptak. A függetlenség és az elismerés felelősséggel jár, olyan nagy felelősséggel, amiből már háziasszonyként is megkapták a részüket, tehát, mondhatni, duplán kell helytállniuk. Ha egy nő maradéktalanul meg akar felelni a munkahelyén, és olyan keresetet akar, amivel teljesen önállónak érezheti magát, mint egy férfi, nem kizárt, hogy feláldozza érte a háztartást. Hogyan foglalkozhatna ugyanannyit a gyermekeivel, hogyan lehetne mintaszerű anya, ha reggeltől estig nadrágkosztümben és magas sarkú cipőben felel meg a társadalom elvárásainak? Azok az asszonyok, akik a szüfrazsettmozgalmak élén harcoltak a női egyenjogúságért, olyan unatkozó arisztokrata nők voltak, akiknek fogalmuk sem volt, milyen következményekkel jár mindaz, amire vágynak.
Biztos vagyok benne, hogy ha a száz-százötven évvel ezelőtt függetlenedni akaró nők látnák a mi jelenünket, kétszer is meggondolnák magukat, és lehet, hogy inkább valamiféle középutat választanának.
Fónai Anna
