Az én életem, az én döntésem, az én dolgom. Utálom, amikor megmondják, mit csinálhatok, és mit nem. Vigyázok magamra, esküszöm. Nem vagyok porcelánbaba, hogy minden apró dologtól félteni kelljen.
„Hibázni akarok, és tanulni a hibáimból. Mosolyogni és sírni. Őrültségeket csinálni és őrülten nevetni. Majd visszagondolni később, hogy milyen ostoba voltam… Mert erről szól az élet. Szeretet, fájdalom, mosoly és könnyek. Miért akarják hát, hogy hibátlanul éljek?! Hisz az nem is élet. Számomra nem…” – FannuBecca.
Olvasgattam a neten, és az előbb leírt szöveg nagyon megfogott, mert teljesen egyetértek vele. Nem értem, miért jó másoknak, ha beleszólnak abba, mit és hogyan csinálj. Nekik teljesen mindegy, nem? Ha boldog vagy, tuti jön valaki, aki egy mondatával (vagy több mondatával) elront mindent, és az a fél perccel azelőtti jókedv mintha nem is lett volna. A másik meg amikor a szüleid próbálják megmondani, hogy mit csinálj. Szörnyű. Minél többet tiltják, annál jobban akarod. „Aki tiltással nevel, hazugságra tanít” – szokták mondani, és ez így is van. Persze nem ilyen óriási hazugság, sőt nem is feltétlenül kell hazugságnak hívni, inkább csak ellöknek maguktól, és azt érik el vele, hogy majd nem mondasz el semmit, mert „úgysem értenek meg”.
Amúgy ez tökre nem így van, hiszen csak jót akarnak. Legalábbis ezt mondják ők, de mi (tinédzserek) nem így érzékeljük. Csak arra tudunk gondolni, hogy „nem hagynak élni”. De most komolyan… Az jó lenne, ha mindent megengednének, nem lennének határok, megvennének mindent, amikor csak akarod? Szerintem nem. De persze ezt akkor – amikor van a szitu – én sem gondolom végig. Felcsattanok, és besértődöm, hogy „mi az, hogy nem?”. Azzal érvelünk, hogy amikor idősek leszünk, nem arra akarunk majd visszaemlékezni, hogy nem csináltunk semmit, hanem arra a sok butaságra, sok meggondolatlanságra, csalódásra, ami most még akkora fájdalmat okoz, de később majd mosolyt csal az arcunkra.
Ezzel nem azt mondom, hogy menj és drogozz, legyél felelőtlen, hanem azt, hogy élj. Élvezd, amid van! Arra koncentrálj, hogy mi tesz épp boldoggá, és ne arra, hogy mi az, ami elromlott. Egészen egyszerű a dolog: ha elesel, állj fel!
Mindenki azt mondja: ne foglalkozzunk se a múlttal, se a jövővel. De mi lesz, ha felnősz, és sehol sem tartasz? Odajutsz, hogy kéne egy munka, de elittad fiatalkorodban az összes agysejted, mert a jelenben támadt kedved élni… NEM! Ezt ne hagyd. Persze, élj, élvezd ki, hogy gyerek vagy, és nem kell a sok felesleges számlát fizetned, stb., de attól még tanulj, bármennyire is lázadsz, mert amikor már a te dolgod lenne eltartani a családodat, besülsz, és ezt nem akarod, igaz? Te döntsd el, mit is akarsz pontosan. De én a helyedben csinálnék egy fontossági sorrendet. Az elején a jövőm lenne, mert holnap már abban fogok élni, a mából meg múlt lesz, amivel „úgysem törődik senki”.
Te döntsd el, hogyan is akarsz élni. Legyen egy célod, és akkor a szüleid nem szólnak bele majd– annyira. Viszont amíg az a cél, hogy a híd alatt élj, család nélkül, addig ne csodálkozz, hogy jót akarnak és parancsolgatnak. Sajnálom, de amíg nem vagy 18, addig ők döntenek, és nem mi, „dedósok”. Viszont ha egy barát parancsolgat, vagy esetleg valaki más, aki nem a tanárod, és nem is az anyukád… akkor dirrrrr, egy jobbos! Nem, amúgy nem. Inkább csak ne foglalkozz vele. A te életed, helló! És ha csinálsz valami meggondolatlanságot… akkor ÉLVEZD (amíg anyukád rá nem jön).
Kratancsik Gitta
