Az új törvény alapját valószínűleg mindenki érti. Persze, szép gondolat, hogy a diákok végezzenek valami közösségi szolgálatot a középiskolában eltöltött éveik alatt, de a dolog azért nem ilyen egyszerű.
Először is, bár már két éve tudunk a kötelező közmunkáról, nagyon lassan kapta össze magát a rendszer, hogy pontosan hogyan és hol kellene vezetnünk a ledolgozott órákat, mennyit melózhatunk naponta vagy évente, egyedül kell megoldani vagy a suli szervezi, és így tovább… Pletykák indultak, amik ráhozták a frászt mindenkire, például hogy évente 25 ledolgozott óra a maximum, de az utolsó évben egy sem lehet. Ez főleg azoknak okozott némi fejfájást, akiknek már csak két évük maradt (amiből az előzőek szerint az utolsó automatikusan kiesik), de még 25 alatt van a ledolgozott óraszámuk. Aki még mindig így tudja, az nyugodjon meg: az óraszámmal kapcsolatban törvényesen csak annyi van megkötve, hogy (tanítási időszakban) naponta maximum 3 × 60 perc dolgozható le.
Ami megint csak nagy hőbörgésre ad okot, hiszen éppen elég nehéz most már olyan helyet találni, ahol még van hely önkéntes diákoknak, olyat pedig szinte lehetetlen, ami a szomszédban van. Az oda- és visszaút pedig nem számolható bele a ledolgozott órákba. Így szegény diák utazik összesen négy órát, hogy dolgozzon hármat, és már el is ment hét óra a napjából, vagy ami még rosszabb: a suli melletti szabadidejéből!
És már szóba is került a következő probléma: a helyhiány. Merthogy a többségnek, ha már önkéntes munka, akkor állatmenhely! De a közhiedelemmel ellentétben a menhelyeken nincs elég munka a diákoknak. A Noé állatmenhelybe például csak 16 év felett (szülői engedéllyel) lehet menni, és mindenki 3 hónapig dolgozhat ott. Ennyi idő alatt kell teljesítenie azt a mennyiségű órát, amit szeretne. A kutyatelepre pedig, ahova én járok, első alkalommal negyedórás telefonálgatás árán engedtek csak be! Egy kis takarításon és virslidaraboláson kívül pedig nem tudtak nekünk más feladatot kitalálni. Nem mintha nem lenne mit csinálni, az akad bőven, csak nem bízzák gyerekekre.
Lehet ám máshova is menni: idősek otthonába, óvodákba, gyermekotthonokba, rendezvényekre, de még a Fővárosi Állatkertbe is. Ha haverokkal mész, még jól is fogod érezni magad. Komolyan, barátokkal akár a szarlapátolás is lehet poén!
De mit gondolnak erről a diákok? A vélemények eltérnek, sokan hatalmas baromságnak tartják és utálják az egészet, úgy, ahogy van. Azzal érvelnek, hogy azok, akik szívesen önkénteskednek, a rendelet nélkül is megtennék, a többiek viszont egy életre megutálják a közösségi szolgálatot, pusztán azért, mert kötelező. De van olyan is, aki szerint ez hasznos élettapasztalat. Sok olyat tanulhatunk önkéntesként, ami bőven ránk fér, leginkább akkor, ha fogyatékos gyerekekkel végzünk közösségi szolgálatot. De az is jócskán változtathat a világnézetünkön, ha kemény életű, bántalmazott, elhanyagolt vagy kidobott állatok történetét hallgatjuk meg, miközben a szóban forgó állatkát tartjuk a kezünkben, és elképzelni sem tudjuk, hogyan képes bárki is ártani neki. Pont abban a korban vagyunk, amikor meg kell tapasztalnunk ezeket a dolgokat is, a tehetetlenséget, a másságot, hogy aztán a sokkoló hatás, ami ér bennünket, jobb emberré tegyen minket.
Viszont a véleményünktől függetlenül mindannyiunknak teljesítenünk kell az 50 órát. Az pedig, hogy ezt fintorogva, „utálom az egész világot” hangulatban csináljuk, vagy teszünk azért, hogy közben jól érezzük magunkat, csak rajtunk múlik!
Barczikay Lilla
