Az egész világot körbejárta Szenilla története, aki mindeddig csak élénk természetéről és arról volt ismert, hogy gondok vannak a rövid távú memóriájával.
Az elszánt doktorhal most bebizonyította, hogy nem létezik lehetetlen, és nincs olyan memóriazavar, ami örökre elszakítaná egymástól azokat, akik összetartoznak. Ismerjük meg Szenillát, aki halálmegvető bátorsággal vágott neki az ismeretlennek, hogy megkeresse régen elveszített családját.
KecskeNEWSás: Először is, hadd gratuláljak hozzá, hogy megtaláltad a családod! Ez azért tengeri halként nem kis teljesítmény.
Szenilla: Köszönöm szépen a gratulációt! Én is hihetetlennek találtam, amikor egyszer csak megláttam a kagylókat, és hirtelen olyan ismerősnek tűnt minden…
KN.: Mesélnél egy kicsit bővebben erről?
Sz.: Az úgy történt, hogy egyszer csak rájöttem: vannak szüleim. Mármint, persze, eddig is tudtam, hogy vannak, de egyszer csak eszembe jutott, hogy nekem tényleg vannak szüleim! Úgy értem, emlékeztem! Elképesztő, igaz? Én is alig hittem el, hogy sorra beugranak a dolgok róluk, de amikor már a nevük is eszembe jutott, tudtam, hogy meg kell találnom őket. És azt is tudtam, hogy sikerülni fog.
KN.: Jó látni, hogy az elszántságod meghozta a gyümölcsét, ez másoknak is remek tanulság. De hogy jönnek ide a kagylók?
Sz.: Mivel arra is emlékeztem, hogy gyerekkoromban a szüleim kagylókat raktak ki az otthonunkhoz, hogy hazataláljak, szinte hihetetlen, de most is a kagylók segítségével jutottam haza. Még mindig ki voltak rakva a kagylók, mert vártak engem! Mindennap reménykedtek benne, hogy egy nap hazatérek, és, mint látod, így is történt.
KN.: Ahogy hallottam, nagyon sok kalandba keveredtél a „hazaúton”. Ez igaz?
Sz.: Hát persze, ez nem ám csak mese! Egy véletlen baleset folytán kerültem a Tengeri Élővilág… vagy valami hasonló intézetbe, ahol megtudtam egy nagyon kedves, régi barátomtól, hogy ott nőttem fel. Micsoda véletlen, igaz? Hidd el, én is rendesen meglepődtem, amikor mindez kiderült, és teljes erőből belevetettem magam a családom keresésébe. Akkor már nem voltak ott, de ez nem volt baj… Vagyis dehogynem volt baj, de azért nagyon jó volt ellátogatni az intézetbe, mert nagyon sok jóbarátot szereztem.
KN.: Azóta tartod a kapcsolatot velük?
Sz.: Még nem beszéltem egyikükkel sem azóta, de van, ami ennél fontosabb: kivétel nélkül mindegyikükre emlékszem!
KN.: És mi lett a szüleiddel?
Sz.: Végül visszatértem a tengerbe, és akkor találkoztam velük, amikor már majdnem feladtam a reményt, hogy viszontláthatom őket. Bevallom, azt hittem egy pillanatra, hogy teljesen reménytelen a dolog, és örökre elveszítem őket – de szerencsére ez csak egy pillanat volt! Nem sokkal azután bukkantam rá egy kagylókkal körülrakott házra, és azonnal éreztem, hogy hamarosan újra láthatom a családom. El sem hiszem!
KN.: Mit üzennél azoknak, akik olyan helyzetben vannak, mint te voltál?
Sz.: Azt, hogy mindig tartsák maguknál az emlékeiket! Meg persze az sem árt, ha van néhány igaz barátod.
Konda Niki
