– Igen, igen, Terikém, mindenképpen ma ültessétek el azokat a fákat, amiket a piacon vettetek. Persze, a barackfát már nyugodtan kiveheti a Mátyás, hiszen ma Farkas napja van. Rendben, vigyázzatok magatokra! Puszi! – köszönt el a nagymamám a telefonban, amikor beléptem a szobába.

A szüneteket általában a nagyszüleimnél töltöm vidéken. A szüleim szerint jót tesz nekem a falusi levegő: „Legalább nem leszel olyan sápadt.” Itt, Győrságon mindig szép az ősz. Szeretem az illatokat, a szél zenéjét, a madarak csivitelését és az esti csendet, amely rátör a falura, amint lemegy a nap.

A legjobban mégis a nagymamám meséit szeretem. Leülünk a kandalló mellé egy-egy teával, és az én drága nagymamám mesélni kezd.

Még gyorsan kiment a konyhába kekszért, én pedig máris letelepedtem a tűz mellé. Amint visszajött, nekiszegeztem a kérdést:

– Mi a mai mese?

Nevetve nézett rám és megkérdezte:

– Milyen nap van ma, Pannikám?

– Halloween – vágtam rá nagy büszkén, de ő elgondolkozva nézett a tűz felé.

– Na, igen. Ti már ilyen modern gyerekek vagytok. Amikor én voltam kislány, október 31-én dolgoztunk utoljára a kertben az édesapámmal. Ha új fát hozott, ezen a napon ültettük el. A kiszáradt fákat pedig ezen a napon vágtuk ki. Tudod-e, miért?

A fejemet ráztam. Fogalmam sem volt róla.

– Mert a fák ilyenkor elalszanak, és csak tavaszra ébrednek újra. Leáll bennük a nedvkeringés, ezért már nem fáj nekik, ha kivágják őket.

– De miért épp ezen a napon? – kérdeztem érdeklődve.

Nagymamám rám nézett, és elkezdte a mesét:

– Valamikor réges-régen, a X. század idején élt egy Wolfgang nevű bencés szerzetes. Misszionáriusként sokat járta az országokat, az útja még Magyarországra is elhozta. A monda szerint Wolfgang – magyarul Farkas – nevelte Gizellát, István királyunk feleségét is. Vándorútjai során időnként meg-megpihent a szerzetes. A történet úgy tartja, hogy a pihenések alkalmával a lábnyomát megőrizte egy-egy kő. Később az emberek eljártak ezekhez a kövekhez, mert úgy gondolták, gyógyító erejük van. Tudod, lányom, mi ilyen babonás nép vagyunk. A nagyapám mesélte nekem, hogy Farkas készítette az első fejszét, amit aztán el is hajított jó messzire. Ahol a fejsze földet ért, ott kellett templomot építeni. Ezért lett ő az erdőirtók, famunkások és ácsok védőszentje. Kérdezhetnéd, hogy aztán ennek mi köze van a faültetéshez? Csupán annyi, hogy a fejsze nyele fából van, és így már azonosították is az erdőkkel meg a faültetéssel. Ezenkívül a népi megfigyelés is szerepet kapott a dolgok alakulásában. Régen a névnapokhoz kötötték az eseményeket az emberek. Így aztán Farkas napjához került a falültetés.

– Szóval, ha ma ültetek fát, akkor az biztosan megmarad, és lehet, hogy még termést is hoz? – érdeklődtem elkerekedett szemmel.

– Igen, így hiszik az emberek.

– Akkor már szaladok is nagyapához, hogy ültessük el azt az almafát, amit a szomszéd bácsi hozott! – Felugrottam a tűz mellől, és futottam az udvarra, hogy nagyapámmal együtt eltegyük a földbe a fát, mielőtt elalszik.

Lejegyezte: Kovács Dalma