A Charlie Hebdo egy erősen vallásellenes, szatirikus hetilap, amelyet dzsihádista fegyveresek támadtak meg vallási sérelmek miatt.
Két fegyveres célba vette a szerkesztőséget, ahol éppen egy tárgyalást tartottak. (Források szerint erről a fegyveresek tudtak.) A támadók behatoltak a terembe, és lövöldözni kezdtek. Megölték az ott tartózkodó embereket, kivéve egy nőt, akit (vallásuk miatt nem ölhettek meg) arra kényszerítettek, hogy térjen át az iszlám vallásra. Kifelé a szerkesztőségből megöltek még egy embert, majd távoztak.
De vizsgáljuk meg az előzményeket!
A hetilap már 2012-ben is szatirikus képsorozatokat adott ki Mohamedről, meztelenül ábrázolva őt. Az iszlám vallásúakat ezzel a földbe tiporták, és néhány napos támadásba kezdtek figyelmeztetés céljából: többet ilyet NE! A lap ezt figyelmen kívül hagyta, okot adva ezzel egy komolyabb merényletre. Ez meg is történt 2015 januárjában.
Az iszlám egy monoteista (egyistenhitű) vallás, amelyben Mohamed prófétáé a vezető szerep. Hívei szerint az iszlám az első és egyetlen igaz, létező vallás. Híveit közös kultúra és hagyományok tartják össze. Szentírásuk a Korán. Ebből persze nem lenne szabad annak következni, hogy terrortámadást indítanak. Mondanánk, hogy „ilyen nincs”, de sajnos a januári események tükrében nem tehetjük. Csak szeretnénk mondani.
Mindazonáltal számomra érthetetlen, hogy miért nem tudnak az emberek beletörődni a mások dolgába. Hihetetlen, hogy egy-egy személy mit meg nem enged magának egy néppel, népcsoporttal vagy akár a társával szemben. Van néhány nagyon jó közmondás erre, mint például: az vagy, amit megeszel. Vagy: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Nem hinném, hogy annyira nagy probléma lenne, ha egy picit csak a saját dolgunkkal foglalkoznánk, és a saját házunkban takarítgatnánk.
A támadás után megjelentek a szólásszabadságot hirdető tömegek. Ők egy „Je suis Charlie!” (Én vagyok Charlie!) felirattal reagáltak a lövöldözésre. Ezzel támogatták a Charlie Hebdo szerkesztőségének lövöldözésben elhunyt tagjait és velük együtt a szólásszabadságot. Azóta a kifejezés világszerte szétterjedt. De vajon miért is olyan fontos a szólásszabadság?
A szólásszabadság minden embert megillet már születésétől fogva, mely jogát az államnak kell biztosítania, de mindenki másnak is tiszteletben kell tartania. A szólásszabadság a szabad véleménynyilvánítást jelenti. A világon mindenütt vannak emberek, akik támogatják vagy ellenzik ezt a dolgot, de mindenki beláthatja, hogy szólásszabadság nélkül a világ – ahogyan azt jelenleg ismerjük és szeretjük – nem létezhetne.
A szólásszabadság magában foglalja a jót és a rosszat, a jint és jangot. Az ember nemcsak tetszését fejezheti ki, hanem a nemtetszését és aggályait is. Bánthatják és felzaklathatják vele a világ bármely társaságát. De miért fontos a szólásszabadság? Nemcsak önkifejezésre való, hanem arra is, hogy kimondhassuk a világ problémáit. Fontos az, hogy ha a versek és mesék is bevehetők a „körbe”, akkor azok is véleménynyilvánításnak számítanak, eszméket közvetítenek. Ezek lehetnek pozitívak és negatívak is, de a lényeg, hogy hogyan fejezi ki magát az ember.
Merjük kifejezni magunkat, de ízléses módon. Senkinek sem esik jól, ha rosszat mondanak róla, akkor mi miért tennénk ilyet? Amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Nem bonyolult. Nekünk, újságíróknak is nehéz dolgunk van, de nem láttok ócsárló szövegeket egyik lapban sem. Nem mindegy, hogyan fogalmazzuk meg a mondanivalónkat. Bánjunk okosan a szavakkal, hiszen azok ütnek a legnagyobbat! Ettől függetlenül nem szeretnék egy olyan világban élni, ahol erőszakkal mondják meg, hogy mit lehet mondani és mit nem, legyen az bárkire vagy bármire nézve is sértő.
Neuvirt Zsani
