Mindenkinek van valami kis puha, bújós állatkája, esetleg párnája, amit már kiskora óta magáénak mondhat. Emlékszem, hogy mindenhova magammal hurcolásztam azt a szerencsétlen macit, amit 3 évesen kaptam a Télapótól. Most meg csak szomorúan, összeroskadva ül a könyvespolcomon, mint egy díszítőelem.

Mint a nővéremnek Kacsuri, vagy mint nekem Kata, úgy neked is biztos volt egy plüssöd, amit imádtál kiskorodban. Féltél, hogy ha anyukád kimossa, nem lesz ugyanaz a személy, mint akit úgy szerettél, vagy ha esetleg nem vele alszol, hanem egy másikkal, megsértődik. Amikor az efféle korszakom végén jártam, folyamatosan halmoztam az alvókáimat, nehogy megharagudjanak rám, hogy nem szeretem őket. Féltem, hogy ha leesnek az ágyról, meghalnak, így mindegyik állatkám ott aludt az ágyamban, belül, a falhoz közel, én pedig ott nyomorogtam a szélén, vigyázva rájuk.

Ezek a kis szerencsétlen puhaságok most egy nagy kosárban vannak, szépen elrendezve, a szobám egyik sarkában. Szomorúan néznek rám minden este, hátha meggondolom magam, és ágyba hurcolom őket, de úgy érzem, hogy már sosem fogom ezt megtenni.

Tavaly még elhoztam a táborba a puha-muha nyuszimat, hogy legyen, ha kell, de idén már csak a hozzá illő párnát pakoltam be a bőröndömbe. Én nem szégyellem, ebben az évben gondolkoztam, hogy most is elkísérjen-e, de arra gondoltam, már úgyis nagylány vagyok, és nem kellenek effajta gyerekes dolgok. Így visszagondolva olyan butaságnak tűnik az egész.

László Julcsi

KecskeNEWSás-archívum – 2014