Szerintem először röviden tisztázni kéne a fenti idegen szavak jelentését. A konzervatívat értsétek úgy, hogy értékmegőrző, régi elveken alapuló nevelésmód. A liberálist pedig szabadelvűnek, illetve engedékenynek tudnám leírni.
Mindkét félnek megvan a jó oldala, de hátulütői sem maradnak el. Mai modern világunkban a szülőknek nagyon nehéz megtalálni az arany középutat. Én nem tudom megmondani a felnőtteknek, hogy hogyan bánjanak gyerekükkel, csak segíteni próbálhatok ebben a nehéz kérdésben dönteni. Ebben a cikkben érveket és ellenérveket hozok fel, hogy rádöbbentsem a kedves szülőket arra: nem kell teljesen szélsőségesen foglalkoztatni a kölyköket, hanem elég mindenből egy kicsi.
Mindenki sulijában vannak olyan diákok, akik tökéletes képviselői ennek a két félnek, így mindannyian tudjuk, hogy nem megfelelő a teljesen fekete vagy fehér tanítás a felnőttek részéről. Valljuk be, picit ijesztő a katonagyerek, aki sosem szól semmit és elfojt magában mindent, és a halál laza gyerek, aki mindenért hisztizik és beszólogat mindenkinek. Ez most nyilván nagyon lebutított változata mindkét felfogásnak, de csak így tudtam igazán érzékeltetni a két módszer közti különbséget.
Amikor nekikezdtem a cikknek, úgy éreztem, egyértelműen a liberális oldal áll hozzám közelebb, hiszen azt sugallja, hogy a gyereket nem szabad verni, rá kell hagyni, ha hisztizik, hogy magától felfedezze határait. De ahogy egyre jobban beleástam magamat a témába, és többet olvastam a szülők szemszögéből írt cikkeket, rájöttem, hogy mégsem teljesen jó annak az elvnek élni.
Egy fiatal anyuka leírta, hogy ő is a liberalitás hű híve volt, egészen addig, amíg rá nem döbbent, hogy kisfia teljesen eluralkodott rajta. Ez úgy történt, hogy az összes korszerű oktatókönyvben azt látta, hogy ha a gyerek hisztizni kezd valamiért, akkor rá kell hagyni, hiszen úgyis megunja a folyamatos kérlelést. Csakhogy az újonc anyuka nem bírta elviselni a többórás durcirohamot, így megadta neki, amit kért. A kisfiú hozzászokott, hogy sírással bármit elérhet, így most, 9 évesen is ugyanígy tesz, a napközis tanárok boldogítására. A tanulság: attól még, hogy a médiában, a könyvekben és mindenhol azt sugallják, hogy ez a tökéletes módszer, mert semmi olyan nem kerül a gyermek elé, ami akadályozná a tanulásban, nem a legjobb ötlet csak ennek alapján dolgozni.
A másik véglet az, hogy a régi, jól bevált tanokat alkalmazzák a szülők, hiszen őket is így nevelték annak idején. Nem feleselhet a gyerek, nem lehet tiszteletlen, bármi, ami arra ösztönözné a kicsit, hogy ellenszegüljön a felnőtteknek, tilos. Mindig kifogástalan családnak kell lenni, legalábbis a széles nagyvilág felé ezt próbálják közvetíteni. Véleményem szerint ez a módszer rengeteg elfojtott agressziót tud gerjeszteni a szülők (és a társadalom) irányába, hiszen ez az egész azt sugallja, hogy jó mélyre ássák el feltörő ellenséges érzelmeiket. Az évek során felgyülemlik ez a hatalmas mennyiségű düh, aminek következménye lázadás a szülők minden döntése ellen, akár a javunkra szolgál, akár nem.
Tehát nekem ez az elméletem a két nevelési irányzatról. Nem kell felháborodni, hogy teljesen hülye vagyok, ha te nem így gondolod, mert ez egy abszolút szubjektív téma. A lényeg az, hogy nem kell választani a kettő között, hanem megosztással kell alkalmazni őket.
László Julcsi
2014-07-31
