Éreztétek már valaha a suliban igazságtalannak a tanárok döntéseit? Mondtátok bármikor bosszúsan, hogy „bezzeg ha helyet cserélnénk, én is szétszívatnám…”?

Ha tanár lennék, mindig halál laza lennék. A gyerekek nem szeretik az idegeskedő, kiabálós tanárokat. Ha mégis megpróbálnának az idegeimre menni, és már hatodszorra kérem őket, hogy csendesedjenek el, és már érzem, hogy kezd felforrni az agyvizem, csak felvenném a menő, sötét napszemüvegemet, bekapcsolnám a Highway to Hellt, összefonnám a karomat, és a zene ütemére bólogatnék. Biztosan csönd lenne pillanatok alatt.

Főleg pénteken adnék házi feladatot, és mindig tetemes mennyiséget, hogy még véletlenül se legyen szabadidejük. Mindenkinek egyénileg kellene megoldania a feladatokat, és ha mégis rajtakapnék egy kis vakarcsot a csaláson, kukoricán térdeltetném a sarokban. Amint vége lenne egy órámnak, azonnal sietnék a következő terembe, hogy elkapjam a leckemásolókat. Tudom, gonosz; de én annyira élvezném.

Nagyon apró betűkkel írnék a táblára, olvashatatlan macskakaparással, így kénytelenek lennének figyelni is órán, nem csak leírni azt, ami a táblán van. Ha rájövök arra, hogy mobiloznak, orvul elkoboznám tőlük, és egy fiókba süllyeszteném.

Dolgozatjavításnál direkt rosszul számolnám össze a pontokat, ha pedig vissza merészelnék hozni, hogy hibáztam, és javítsam ki, a végén megadnám magam: tényleg elrontottam, több pontot adtam neki, mint kellett volna…

Lassan meg is értem a tanárok viselkedését. Ez a világ legjobb munkája, hiszen kedvükre kínozhatják a kis nebulóikat.

László Julcsi

KecskeNEWSás-archívum