„Anita vagyok, 15 éves, és nomofób.” Valahogy így kéne bemutatkoznom a dél-kaliforniai gyógyintézetben, ahol ilyen súlyos betegeket kezelnek, mint én. Pedig csak „telefonfüggő” vagyok, ugyanúgy, mint te vagy a barátaid.
És mi állhat a függőség mögött? Hogy „állandóan a telefonunkon lógunk”? Rengeteg félreértés és hamis elmélet létezik ezzel kapcsolatban. A technika rabjai vagyunk, zsinóron rángatható agyatlan zombik, üveges szemű idióták, szenvedélybetegek. Tényleg ezek lennénk? Vagy információfüggők, akik több rétegen élik a szociális életüket?
Kinek mi. Ki mit lát a telefonban. Én személy szerint a barátaimat látom, akiket szeretek, és hiányoznak. Lehet, hogy személytelen, lehet, hogy másoknak csak egy „áramkörökkel teletömött kütyü”, de aki ezt mondja, az nem látja benne a miértet. Ha valaki egy társaságban nyomkodja a telefonját, annak nem az az oka, hogy szenvedélybeteg.
Senki se értse félre, ez a virtuális világ sosem lesz olyan fontos, mint a valódi, és ez az álláspont a fő különbség köztem és egy valóban nomofób ember között. Mert betegségről akkor beszélünk, ha a valódit a hamisra cseréljük – ilyenkor válunk függővé. Egy okos ember fenn tudja tartani az egyensúlyt, és tudja, hogy mikor fontosabb a külvilág, és mikor nyomkodhatja örömére a mobilját. Ez eddig teljesen érthető és egyszerű.
Akkor mi szülte a problémát? Ez sem túl bonyolult: túlzásba estünk. A társasági élet veszélyeztetéséről és kényszerbetegségről kezdtek el beszélni. Továbbá megjelentek különböző közösségi oldalak, amik már nem a kapcsolattartásról és az egymás közötti kommunikációról szólnak. Az emberek elkezdték a saját egójukat növelni, a tükörbe nézve a „lájkok” számát, kettőskereszteket és kommenteket láttak. Ilyenkor borult fel az egyensúly, ilyenkor lett fontosabb az, amit a telefonukban látnak, mint az, amit körülötte.
Ítélkezés és gyógyintézetek helyett az okokat kell látni, az embert a telefon mögött, és nem a beteget. Persze semmi se fajulhat el, ha egyensúlyt tartasz, néha rakd le a telefonod, de ne kérj bocsánatot, ha visszaírsz egy barátodnak!
Munár Anita
