„A kutya az ember legjobb barátja.” Képzeljük el az állatokhoz való viszonyulásunkat fordítva: mi lenne, ha a kertünkben nem kutyák, hanem őz, róka, esetleg egy strucc szaladgálna? Vicces elmélet, nem igaz?
Ha régen az ember nem a kutyát szelídítette volna meg, hogy társa legyen, hanem a vaddisznót például, akkor talán a mai ebédünk kutyahús lenne, s az az elmélet lenne a furcsa, hogy sertést eszünk, azokat a szavakat emlegetnénk, miközben erről beszélgetünk vagy gondolkodunk, hogy „szegény malac”. Ebben a világban az utcán nem az ebeknek van a helye. Ennek a szerepcserének sok előnye is lehet, de rengeteg hátrányt is okozna nekünk. Például előnyünk lenne az ételen megspórolt pénz: a kutyák részére konzervet, száraz tápot kell venni, viszont a mi kis disznónknak semmi ilyesmiért vagy ehhez hasonlóért nem lenne szükséges kitennünk a lábunkat a házunkból, hiszen a család megmaradt ételmaradéka tökéletes volna házi kedvencünk számára. A legnagyobb hátrány talán az állattal járó bűz lenne.
Ha már ennyire beleástam magam ebbe a fordított helyzetbe, talán ideje, hogy áttérjünk a szárnyasokra. A madarak között óriási különbséget teszünk: némelyiket a tányérunkon látjuk, de olyan is akad köztük, akit kalitkában tartunk, és úgy bánunk vele, mintha a családunk tagja lenne. Miért esszük meg az egyiket, és a másikat miért nem? Miközben ezen gondolkodtam, eszembe jutott, hogy talán az emberekhez viszonyítva kell a kérdésen tanakodni. Minket a tetteink alapján ítélnek meg, amiket azért teszünk úgy, ahogy, mert így akarjuk. Az állatok nem gondolkodnak, hogy hogyan tegyenek, ők természetüknél fogva cselekszenek.
Balati Bernadett
