Merthogy már a hajrában vagyunk tulajdonképpen. 30 nap, és újra tábor, a nyár legjobb három hete – nem csak nektek, nekünk is. Azt már tudjuk, hogy nektek miért; meséljen most a tanár!
2007 óta táborozom; diákként csöppentem a PEOPLE TEAM-be, egy rossz bizonyítvány és a szülői szigor révén. Utáltam táborozni ugyanis. Számomra az ideális nyár valahogy úgy nézett volna ki, hogy otthon ülök a szobámban, és virtuális karakterekre lövöldözöm a számítógépen. A lövöldözős elképzeléseim meghiúsultak, de nem bánom – azóta is minden évben visszajárok a PT-be, a lényem részévé vált; hasznos szenvedély, soha nem akarok leszokni.
Idén lesz a 9. év, hogy a kecskeméti GAMF Kollégiumban töltöm a nyaram jelentős részét, és hát már jó pár éve nem diákként veszek részt a buliban. De mit jelent ez a valóságban, azonkívül, hogy nem alszom túl sokat, meg hogy cuki narancssárga kötényben viszem ki a kaját a srácoknak, miközben én is tök éhes vagyok? Minek a takarodó? Miért nem sírok a sarokban minden egyes helyesírási hibáért, amit a diákjaim ejtenek? Miért nagyon fontos ez az egész pípöltímesdi?
Számomra talán az első és legfontosabb dolog az egészben a közösség. Elég csak körbenézni: nem igazán létezik Magyarországon olyan, hogy egyszerre, egy teremben legyenek olyanok, akik szívesen tanulnak és akik szívesen tanítanak. Sok emlékem van a középiskolából, jók és rosszak egyaránt, de alapvetően az volt a benyomásom, hogy mivel az okostelefonommal tudásban már évek óta nem tudom felvenni a versenyt, viszont többet kommunikálok vele, mint anyámmal, tök fölösleges magolnom. Nem értettem, miért jó ez, és utáltam is rendesen. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehet ezt másképpen is, lehet úgy tanulni, hogy valóban érezzem: „na, ez valóban hasznos”. Pedig lehet, és ezzel először a PT-ben találkoztam, az újságírótáborban.
De ez nem csak az újságíróknál érhető tetten: mivel mi sem olyan régen voltunk kölykök, értjük, mi van. Mármint azt, hogy mi van velük. Nincsenek olyan távol azok az érzések, meg a sikerélmények, meg azok a kudarcok, amiken azóta már megtanultunk nevetni, de amikor megtörténtek, azt hittük, vége a világnak.
Azt hiszem, talán ezek a dolgok kellenek ahhoz, hogy ez a tábor mindenkinek élmény legyen. Nem szigor, nem vaskalap. A diákom a haverom, a partnerem, a tükröm. És hát annál semmi sem nagyobb élmény, mint amikor a srácok délután is feljönnek a terembe, hogy ők még cikket írnának. Meg amikor a halk szavú 13 éves kissrác Puzsér Róberttel készít interjút, és olyanokat kérdez, hogy: „Mit csinálnál, ha összezárnának egy lakatlan szigeten Hajdú Péterrel?”
30 nap van vissza, és hát megint a legjobb lesz. Mert a PT minden évben a legjobb. Nekem legalábbis, de remélem, nektek is. Ja, igen, a kötényekkel meg az van, hogy tényleg cukik, a takarodó meg kötelező, és kész. Mielőtt még megkérdeznétek, hogy arról miért nem írtam.
