PT ZÁRÓCIKK

11813446_981704088547783_6981888806001419340_n

Az utolsó turnus, az utolsó nap, az utolsó cikk.

Olyan régóta táborozom itt minden évben, hogy már nem is emlékszem, milyenek voltak a PT előtti nyarak. Valószínűleg eléggé unalmasak, ezért hívjuk őket csak „sötét középkor”-nak. Eddig mindig egy vagy két hétre jöttem, de idén végre engedték, hogy végig maradjak. Szerintem mondanom sem kell, hogy rögtön sikítozva rohantam a húgomhoz, Szilvihez, hogy közöljem: idén hiperszuper vakációnk lesz. Tehát elmondhatjuk, hogy nagyon vártam már ezeket a napokat.

Már hetekkel korábban elkezdtem pakolászni meg cikktémákon agyalni (ezeket persze, Livus örömére, mind elfelejtettem, mire ideértem), és végre eljött a nap, amikor elindultunk Kecskemétre. Ahogy megláttuk a Decathlont és a laktanyákat, olyan kislányos ujjongásban törtünk ki Szilvivel, amit minden amerikai pomponcsapat megirigyelne, és kezdett elönteni a már jól ismert PT-érzés.

Első héten Amnestyre mentem, érdekes tapasztalat volt. Új dolgokat próbálhattam ki, olyan kérdésekről vitázhattam, amiket magamtól nem mertem volna feltenni társadalmunkkal kapcsolatban, de végig éreztem, hogy az én helyem itt van, a zöld ház 510-es termében, az U alakban elrendezett számítógépek egyikénél ülve, ezért második héttől visszatértem az újságíró szekta tagjai közé. A szerkesztőség nem csak egy csapatnyi vadidegen gyerek összessége, mint a sportosok (bocsi, de ez az igazság, azért ne öljetek meg). Mi itt egy kis család vagyunk, figyelünk egymásra, ha nincs cikktémád, adunk, beavatunk az írói válság elleni titkos rituáléinkba, mindent bevetünk egy jó cikk érdekében, egész nap az interneten nyomozunk (természetesen csak és kizárólag forráskutatás miatt) vagy ha kell, önbizalom-növelő lelkizést tartunk. Szeretem ezt a kis társaságot, ezért is lesz olyan nehéz elmenni innen.

Itt önmagam lehetek, nem néznek rám furán, ha random elkezdek énekelni vagy táncolni, hanem csatlakoznak hozzám, és jót nevetünk az egészen, mert itt mindenki ilyen. Mind egyéniségek és furák vagyunk a magunk módján, a PT-ben nem kell ezt szégyellnünk, egyszerűen csak jól kell éreznünk magunkat. A People Team egy álom, és én nem akarok felébredni.