ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE…

11817268_981734578544734_8815248058444537293_n

5 év, 7 hét, 49 nap tiszta PT az életemben. De most vége…

17 évesen vagyok itt az 5. táboromban, és ez az utolsó számomra mint táborozó. Emlékszem, első táboromban olyat éreztem, mint még soha. Tudjátok, van az az érzés, ami annyira jó, hogy szavakkal már körül sem lehet írni. Amikor úgy érzed, tökéletes minden, és akkor még nem érdekeltek a lányok, nem kellett sokat tanulni, csak élvezni az életet. Mintha egy másik világba csöppentem volna, és én lettem volna a főszereplő. 200 új barát 2 hét alatt, és ugyanennyi zacskós leves. Meg persze itt voltam először diszkóban, és már ott megkedveltem azt a fajta adrenalint, amit a pörgős zeneszámok ütemétől kaptam. Amikor lányokkal táncoltam először, és kiskirálynak éreztem magam, mint ahogy minden kisfiú, aki lányok közelében van. Szóval az élet útjának első pár méterét ebben a táborban jártam be, és lábnyomaim helyén megannyi emlék lakozik. Emlékszem a trollkodásokra éjszaka, amikor egy sikeres akció után összenevettünk a haverokkal, aztán száguldottunk tovább a hangtalan zoknijainkba. Zenei ízlésemet és személyiségemet is formálta a People Team. Egyszóval nekem ez a tábor volt a mindenem, ez volt az a nyári tábor, amit senki sem vehet el tőlem, hiába lett rossz a bizonyítvány, bármivel büntethettek, csak azzal ne, hogy nincs PT. Volt egy táblám, amin krétával írtam a hátralévő napokat. Majdnem mindennap suli és edzés után meghallgattam egy ilyen pörgős számot, és arra gondoltam, vajon nyáron majd mi lesz. Aztán amikor már a buszon utaztam Kecskemét irányába, éreztem, hogy egy éve erre várok újra…

Idén ez már más volt, nincs tábla, nem gondolok sokat a táborra, hiszen minden kornak megvan a sajátossága, és időközben nem változott a PT, hisz ugyanazok a király szekciók, feladatok és csapatok vannak. A gondot máshol kell keresnünk… magunkban. Felnőttünk… Fáj, de megtörtént. Nem élvezzük annyira, amikor max pontot kapunk egy-egy versenyen, nem élvezzük annyira a diszkót, hisz megannyi bulit éltünk meg Budán, a helyszín minden zugát felfedeztük, és minden hülyeséget megtettünk, melyet valaha is meg szerettünk volna tenni. Erre én tavaly jöttem rá, amikor egy érzékenyebb pillanatomban felnéztem a focipályán a csillagokra (hisz nekem ez a „mozdulat” volt, amikor a legjobban átgondoltam a helyzetem és a csodát), de sajnos nem éreztem azt, mint rég, hanem valami újat és mást. Ezt az újat viszont még fel kell fedeznem.

Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok visszajönni, mert kismókus leszek jövőre, ha minden jól megy. Nem hagyom itt a tábort, csak egy más szemlélettel állok hozzá, és nem mint kisfiú, hanem mint férfi állok a táborhoz. Hiányozni fognak a felhőtlen boldogsággal és örömmel teli üvöltések a versenyeknél, hiányozni fog az összes idióta cselekedet, amelyeket képesek voltunk elkövetni ez idő alatt, és a fülledt hangár atmoszférája, amikor foci után legurítunk egy-két fantát. De köszönöm ezt a pár év boldogságot és élményt a People Teamnek. Mindenkinek azt kívánom, hogy átélje ugyanazt, mint én.