A filmekben a kémkedés mindig olyan izgalmasnak tűnik. Nekem viszont csalódnom kellett tegnap délután, amikor detektívként indultam el a tábor egyik vezetője, Kitty után.
Ebéd után elkezdtem követni célszemélyemet, hogy kiderítsem, mégis hogyan telnek a napjai. Nem tudom, hogy a krimikben a nyomozók hogy bírják ki azt, hogy egész álló nap egyetlen személyt figyelnek, és még élvezik is, mert én az egyik legunalmasabb délutánomat töltöttem el. Talán hiba volt egy táborvezető után erednem, mert szinte egész nap a számítógépe előtt ült, és én vagy három Cappyt megittam, mire felállt és elindult valahová. Ekkor még tartogattam némi reményt, hogy végre talán történni fog valami izgalmas is. Felálltam, és lassan kisétáltam a hangárból, követve Kittit. Ő megállt, leült a lépcsőre, s beszélgetni kezdett a többi táboroztatóval. A falhoz lapulva próbáltam elcsípni egy-egy szót a diskurálásból, de túl távol álltam ahhoz, hogy halljam, miről beszélget mindenki. Így hát leültem a fűbe, és vártam. Jó fél óra múlva feltápászkodtak, és mindenki ment a maga dolgára. Kitti persze a hangárba, a számítógépe elé.
Háromkor elmentem a csapatom ismerkedési játékaira, de csak annyi időre maradtam ott, hogy a csapattársaim megtudják a nevemet, az életkoromat és azt, hogy szeretem a kutyákat. Rohantam vissza az alanyomhoz, de ismét csalódnom kellett. Kitti még mindig ugyanazon a helyen ült, és a gépén dolgozott valamin. Ekkor mondtam le arról, hogy holnap valami érdekes cikket össze tudok hozni. Arról azért mégsem lehet írni, hogy valaki semmi érdekfeszítő dolgot sem tesz! Kétségbeesve gondoltam bele, hogyan fogom elmagyarázni Borzasnak, hogy az ihlethiány nem az én hibám, hanem Kittié, aki táborvezető létére semmi érdekeset nem csinál.
Továbbra is késztetést éreztem arra, hogy befejezzem, amit elkezdtem, folytattam hát az unalmas kémkedést. Próbálkoztam azzal, hogy megnézem, min dolgozik a gépén, de nem tudtam olyan közel férkőzni hozzá. Lehangoltan elfoglaltam a törzshelyemet: a hangár egyik padját. Vacsoraidőben ismét lejöttem, feltöltődve új energiákkal, és úgy döntöttem, teli gyomorral folytatom a munkámat. Jegyzeteimmel a kezemben kerestem Kittit. Pár mókus társaságában evett. Ez annyira elvette a kedvemet az egésztől, hogy végleg felhagytam a nyomozással. Leültem, és gondolkodni kezdtem, hogy miről fogok írni holnap.
Egy szó, mint száz, szerintem a krimik tele vannak hazugsággal azt illetően, hogy milyen egy nyomozó élete, hogyan dolgozik, vagy a kémek remek színészek, akik jól elő tudják adni, hogy a munkájuk jó móka.
Gincsai Dóra
