Mint tudjuk, a 21. századi gyerkőcöket nem fűti a tanulás utáni vágy. Ahogyan azt az előző cikkemben taglaltam, az iskola számukra az év sötét korszaka, ahol egy hónap olyan lassan telik el, mint egy év.
Ebben a tanévben a tankönyvgyártóknak sikerült feldobniuk a mindennapjainkat. Olyan hibákat véltünk felfedezni a könyvekben, amiktől néha nevetőgörcsöt kaptunk. A nevetőgörcs alatt azt a folyamatot értem, amikor meghallod az évszázad poénját, és úgy nevetsz, mint egy retardált fóka; mindenki azt hiszi, hogy sírsz, és még a hasad is belefájdul. Hát igen, ez mind szép és jó, de azért tudok pár okot, amiért jobb lenne, ha nyugodt szívvel lapozhatnánk föl a tankönyveket.
Ha már úgyis megvesszük őket néha pofátlan összegekért, mindennap cipelem a suliig és vissza, akkor igazán jó lenne, ha valamire használni is tudnám, és nem csak arra lennének jók, hogy gerincferdülést kapjak tőlük. Tegyük fel, hogy zajlik a történelemóra. Próbálod követni, amit a tanár mond, már 100 szó per perces sebességgel körmölsz, de még így is folyton lemaradsz, szeretnéd a könyvet használni, de nem tudod, mert nem haladja meg a Wikipédia színvonalát. Mit teszel?
Semmit. Mert nem tudsz. Vagy megtanulod a tankönyv szövegét annak reményében, hogy nem baromság. Ja, és persze ezzel nem az oldalt (a Wikipédiát) akarom lehúzni, tudom, hogy mindenki imádja; de remélem, tisztában vagytok vele, hogy azt az oldalt bárki szerkesztheti. Szóval, ha valaki azt látja, hogy Albert Einstein volt az első ember, aki a Holdra lépett, akkor ott valami nem stimmel. Ilyen még szerencsére (velem) nem fordult elő, de azért csak óvatosan!
Térjünk vissza a könyvekhez! A tananyag mellett érdekes szövegeket találunk kiegészítésként, amiket ajánlanék, hogy olvassatok el, de inkább mégsem teszem. Egyrészt azért nem, mert tudom, hogy úgysem tennétek, másrészt pedig azért, mert annyira nem sikerültek érdekesre. Mondjuk, idén is tanultam valami okosat, ami nélkül nem tudtam volna leélni az életem. Srácok, a Himaláján nem lehet bablevest főzni! Ne is próbálkozzatok vele, csak időpocsékolás. Nagy kár amúgy, pedig pont ezt terveztem a hétvégére. Ilyen az én formám.
A jól összeválogatott képekkel idén sincs baj. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki Picassónak képzelte magát, és új külsőt varázsolt, mondjuk, Petőfinek. Hát, az eredmény nem mindig úgy sikerült, ahogy azt elterveztem, mert 1.: amikor a tanár elkérte a könyvemet, kis híján szívrohamot kapott, és 2.: én egy pálcikaembert nem tudok rajzolni úgy, hogy ráismerjenek, nemhogy egy új külsőt.
Ezzel a cikkel nem lehúzni szeretném a tankönyvgyártókat, hiszen, ha jobban belegondolok, ha másra nem is, de legalább a látszat fenntartására jó, miszerint tanulni is szoktunk.
