Civilizáció. Újra civilizáció – és egy hátunk mögött hagyott álomvilág.
Második évem ez a PEOPLE TEAM-táborban, és egyben az utolsó is. A tudat kikészít, mert én ide többet nem jöhetek. Jöhetnék még kismókusnak, majd mókusnak, de nekem többet erre nem lesz lehetőségem. Sokan, akik még nincsenek ennek a tábornak a korhatárszélén, azt gondolják, hogy az utolsó napok a legrosszabbak. Pedig egy olyan táborozónak, akinek ez az utolsó táborozása, annak nem ilyen a felfogása. Olyan gondolatok vergődnek a fejemben, hogy ki kell élvezni minden pillanatot. Ha ránézek a campus területén lévő legkisebb gazra is, akkor az jut eszembe, hogy ő, persze, amíg él, itt lehet, ő mindent látni és hallani fog. Én nem vagyok egy gaz, mégis a sors gyökerestül fog innen kitépni. Nem a napokat számolom. Már nem. Az órákat. Ők a jelenlegi legnagyobb ellenségeim.
Eredetileg nem újságírásra jöttem volna, hanem kreatív írásra. De aztán a keresztanyám lebeszélt róla, hogy itt egyszerre nemcsak az írást, hanem az informatikát is jobban megismerhetem, és olyan ismeretségeket köthetek, amik egy életre szólhatnak. Ne értsetek félre, nem azért jöttem, hogy a nekem hasznos barátságokat használjam ki. Azért jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert kíváncsi lettem, és mert imádok írni szabadidőmben. Nem újságokat, nem könyveket szoktam írni. Csak egy rendszertelen naplót szoktam néhanapján „vezetni”. Mégis imádok írni. Felszabadít, kiélhetem a kreativitásomat, és imádom a gyöngybetűimet bámulni. Lehet, egoista kijelentésként hat ez rátok, de én tényleg szeretem bámulni az írásomat. Legalább tízszer át szoktam olvasni, és legalább tízszer belejavítok, akármennyire is egy naplóról van szó.
Tavalyról nagyon sok barátom van itt, és minden pillanatot kihasználok velük. Lehet, hogy nem a kortársaim, mert én 17 éves vagyok, ők meg olyan 14-16 év körüliek. Sokan furcsán néznek rám, hogy én akkor miért nem a mókusokkal barátkozom. Velük is barátkozom, de miért ne barátkozhatnék a táborozókkal is? Kit érdekel, ha én most 14-16 évesekkel nevetek együtt, vagy épp én nevettetem őket? Ugyanolyan boldog vagyok velük, mint a korombeli barátaimmal. Olyan embernek ismertek meg a mókusok és a táborozók ez alatt a két év alatt, aki állandóan mosolyog, nevet, és sosincs rosszkedve. Nemhiába Vigyori a becenevem.
Én ezt a tábort egy hihetetlenül összetartó közösségnek ismertem meg. Ez egy olyan társaság, ahol ha valakit megbántanak, akkor legalább húszan mennek a megbántott vigasztalására. Ha valaki nem ért valamit, nem nézik le őt emiatt, hanem higgadtan és értelmesen elmagyarázzák neki, ha kell, az ő nyelvén. Egyértelmű ezek után, hogy a fő érzések, amelyek bennem kavarognak jelenleg: a félelem, az aggodalom, a szomorúság és az izgatottság. Félek és aggódom, mert nem lesz, aki figyelje az öcsémet és a barátaimat sasszemekkel. Figyelem őket, mert nem akarom, hogy bajuk essen, nem akarom, hogy megbántsák őket. Szomorú vagyok, mert nem nevettethetem meg őket többet, nem láthatom a buta vicceimre adott mosolyukat, nem beszélgethetek többet olyan jókat a mókusokkal. Mégis izgatott vagyok, mert én csak most fogok a civilizáció igazi világába belépni: nem tudom, hogy jót vagy rosszat tartogat-e.
Sosem fogom elfelejteni, hogy ennek a turnusnak az elején Youssouf barátom megjelent, és a segítségemre sietett. Ez a következőképp nézett ki: messziről láttam, hogy engem szemelt ki segítségadásra. Ezért angolul ráköszöntem, majd ő angolul visszaválaszolt nekem. Tetszik tudni, én angolnak néztem őt a bőrszíne alapján, de szerintem ő is angolnak nézett engem. Megkérdezte angolul, hogy hova vigye fel a táskámat, erre nyögvenyelősen kiejtettem egy „szeven hándrid end ten”-t. Erre gyanúsan rám nézett, és megkérdezte, hogy honnan jöttem, természetesen ezt is angolul. Mondtam neki, hogy „ájm from Pécs”, de mire ennek az angol mondatnak a végére értem, nekem is furcsa lett valami. Erre Youssouf megszólalt magyarul vagy ötpercnyi angol hadarás után, hogy „amúgy tudok magyarul is, és én is Pécsen laktam”. Nekem abban a pillanatban földbe gyökereztek a lábaim, és én ott olyan sült halnak éreztem magam, mint még soha, de nagyon jót nevettünk. Ezenkívül sosem fogom elfelejteni a tavalyi vízibombázásokat, az éjszakai rémtörténeteket a szobatársakkal, valamint azt a sok nevetséges helyzetet, amiket velük éltem át. Nekem innentől szerencseszámom lesz a 710-711-es, mert ez alatt a két év alatt ez a két szoba lett a főhadiszállásunk.
Emberek! Ez egy olyan tábor, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni! Egyszer próbáld ki, ha nem többször! Imádtam itt lenni a PEOPLE TEAM-táborban.
Kovács Ottilia
