Egy „PT-veterán” interjúja következik. Gergővel szinte biztosan összefutsz a PEOPLE TEAM nyári táborában.
Mutatkozz be, kérlek!
Sziasztok! Nem. Na jó, Deés Gergő vagyok.
Stresszeltél valaha a táborban? Hogyan kezelted?
Nem, soha. Na jó, persze hogy igen. A tábor intenzív nekünk és a gyerekeknek is. Ugyan nagyon jó látni a munkánk gyümölcsét, a mosolygó arcokat, a vidám gyerekeket, vannak pillanatok, amikor minden reménytelennek tűnik, és úgy érzi az ember, hogy összeomlik, mert annyi mindent meg kell csinálni. Ennek a kezelésére sok opció van. A legjobb, amit tehet ilyenkor, hogy segítséget kér, jelez másoknak, táborvezetőnek, és ilyenkor egész biztosan kap segítséget. Sőt, ha tényleg a kimerültség küszöbén áll az ember, valaki át fogja venni a munkát, és így van idő pihenni. Itt számítunk egymásra, és segítünk egymáson. Persze, én nem mindig így kezeltem a stresszt… De ahogy az angol mondás tartja: „a magician never reveals his secrets”, úgyhogy az én módszereim is titkosak maradnak.
Mi volt a legdurvább táboros melód?
Huhú, talán amikor Barnust, az egyik vloggerünket instruáltam. Mindenhol ott kellett legyen, mindent dokumentálni kellett, nagyon nagy szervezést vett igénybe, és egész héten pörögtem. Persze az ő dolga nagyrészt csak annyi volt, hogy mosolyogjon, és viszonylag szimpla beköszönésekkel tartsa a kapcsolatot a nézőkkel, így nagyon élvezte az egészet, viszont számomra kimerítő volt.
Milyen személyi pozíciót javasolnál a meglévők mellé?
Én annyira beleszoktam a meglévő rendszerbe, hogy ötletem sincs. A fiatalabbak talán jobb ötletekkel tudnak előrukkolni ehhez a kérdéshez. Furcsa PT-veteránnak lenni, mert kilencévnyi PEOPLE TEAM végtelen soknak tűnik, pedig csak 23 éves vagyok.
Ezt a szót vagy kifejezést csak a PT-ben hallhattad…
A tábori segítőket mi mókusnak hívjuk a táborban. Na most, nekik minden délelőtt találkozniuk kell, hogy megbeszéljék a napi teendőket, feldobjanak ötleteket, ajánlatokat tegyenek. Ezt hívják mókusmeetingnek.
Mondj egy élményt abból az időből, amikor még táborozó voltál!
Idén jövök a PT-be kilencedik alkalommal. Ennyi idő alatt, mondhatni, minden változik, de a lényeg nem: minden nyáron PT. Kilenc év alatt kilencszer választottam a filmestábort, így visszatekintve a legtöbb emlékem a filmekhez kapcsolódik. Egyik évben viszont lassan készült a filmünk, így utolsó nap kellett az egészet összevágni. Persze ekkorra már nagyon fáradtak voltunk a csapattal, hiszen öt napja pörögtünk. Így hát a vége az lett, hogy mindhárman elaludtunk a délutáni melegben, és csak arra keltünk fel, amikor kiabáltak, hogy menni kell esti programra. Ugye a mi filmünk ekkor még csak félkész volt, és másnap jött a bemutató. Annál gyorsabban azóta sem vágtam meg filmet.
