Az új deszkás generáció tagjai itt vannak a PEOPLE TEAM-ben, és én mindent meg szeretnék tudni róluk.
Amikor az 50-es években egyre inkább elterjedt a szörf, az emberek nemcsak a vízen, hanem a szárazföldön is át akarták élni annak élményét. 1976-ben már felépítették az első szabadtéri skateparkot, ilyenkor kezdett el kialakulni az igazi gördeszkás kultúra. Magyarországon 1985-ben jelent meg a sportág, a Hősök terén, ahol kialakult egy deszkás társaság. Az első hazai felfutás a 90-es évek első felére tehető, a második körülbelül most kezdődik.
Először a fotós Bányai Marcikát találtam meg. Amikor azt kérdeztem, hogy jött a gördeszka az életébe, azt mondta, egyszerűen csak unatkozott. Elmondása szerint ez a sport teljesen nyugis és kötetlen, gondolom, ez fogta meg őt és még sok más fiatalt. Nincs olyan, hogy edzés, és az ő szavaival élve az egész „tök laza”. Ennek ellenére fontos neki, hogy sportoljon, és persze a sikerélmény, amit egy új trükk megtanulásakor érez. Talán ez motiválja a legtöbbjüket, annak ellenére, hogy ez egy extrém sport, így fennáll a veszélye annak, hogy összetörik magukat. Erről Marci is tudna mesélni, hiszen a tavalyi táborba törött lábbal jött. (Mondjuk, imádta a „gipszelt lábú srác” becenevet.) Persze ezután se jutott eszébe abbahagyni a deszkázást, hiszen elmondása szerint teljesen megéri. Nemcsak a sikerélmény, hanem a társaság miatt is. Elmesélte, hogy ismer olyat, akinek a deszkázás egész napos elfoglaltság, van olyan is, aki csak csajozásra használja, viszont aki tényleg profi, az kiköltözik.
Következő áldozatom Petra volt, akiről sokat elárul, hogy Deszkás a beceneve. Ő először a buszon látott pár gördeszkás srácot, és eldöntötte, hogy közéjük akar tartozni. Igaz, a deszkázás korábban sem állt távol tőle, hiszen a családjában is vannak, akik űzik ezt a sportot. Elkezdett naponta kijárni, szenvedélyként és kikapcsolódásként tekint rá. Szerencséjére Marcival ellentétben még nem volt komoly sérülése. Másokról is jó a tapasztalata, kevés olyannal találkozik, aki divatból csinálja.
Utoljára Bódis Ábellel találkoztam, aki menőnek találta a deszkázást, és ezért kezdte el. Elmondása szerint nem veszi túl komolyan, inkább a szórakozást látja benne. Amikor a sérüléseiről kérdeztem, azt mondta, egyszer majdnem eltörte a lábát, és mankóval kellett járkálnia. A közösségről viszont nagyon pozitív véleménnyel van, szerinte nyitottak, felszabadultak, és a legtöbben komolyan is veszik. Őt is a sport kötetlensége fogta meg, hogy „nincs az, hogy megmondják, hány ezer kickflipet kell csinálnod ahhoz, hogy lefogyj”, hanem teljesen szabad vagy. Tekinthetsz rá hobbiként, sportként vagy életcélként. Tetszését a stílus is elnyerte, hogy egy sport képes volt ekkora kultúrát kialakítani maga köré: ruházat, cipő, haj. Márkák jöttek létre, elsősorban azoknak, akik ténylegesen deszkáznak, de van, aki „csak úgy néz ki”. A legérdekesebb dolgot talán ő mondta, amikor azt kérdeztem, mit szeret benne igazán. Azt válaszolta, jó érzés elesni, aztán amikor abbahagytam a röhögést, hozzátette, hogy utána sokkal jobb felállni és továbbmenni – ez viszi őt tovább.
Munár Anita
