Ez az utolsó turnusa a PEOPLE TEAM-nek, én pedig már el is kezdtem keseregni, hogy mennyire fog hiányozni egész évben ez a tábor.
Esti programok a focipályán, kék bögrék tömkelege tálcákon a hangár végében, órák közötti szünetekben állni a büfésorban, ahol a fullasztó melegben a permetező ventilátorok mentenek meg minket… Mind-mind tipikus táboros pillanat, amikre kellemesen nosztalgiázva gondolunk vissza, amíg el nem jön a következő év a következő PEOPLE TEAM-mel. Addig csak sóvárgunk, és Facebookon írogatunk a táboros legjobb barátainknak, akik négy megyével arrébb laknak, hogy: „Emlékszel, amikor annyira röhögtem a hangárban, hogy a banán, amit ettem, kijött az orromon?”
Hetedik évemet taposom a PT-ben. Ez alatt az idő alatt a tábor velem együtt változott; 3 hétre rövidült, a szokásos gírosz ebben az évben eltűnt és burritóvá avanzsált, a mókusok jöttek-mentek, a kis tizenkét éves nővéremből pedig tanár lett. Ez a rohanás sosem fog megállni, pár év múlva már én is bejáratott mókus (vagy tanár) szeretnék lenni, és olyan kicsi gyerekekről fogok gondoskodni, mint amilyen én voltam 7 éve. Néha elgondolkozom, hogy ez alatt a 26 év alatt vajon hány diák cseperedhetett felnőtté a táboron belül.
Durva dolog ez az öregedés. Hiába bővült időközben két teniszpályával a PEOPLE TEAM területe, furcsamód ahogy nőttem, mégis összement az évek alatt. Mindig kicsit más visszatérni, de emellett az a bizonyos ismerős érzés mindig meg fog maradni. Amikor a kapun belépek, bőröndömmel az oldalamon, egy egész évig tartó enyhe feszültség oldódik fel. Biztosan nem én vagyok az egyetlen ezzel.
A turnusok végén semelyik gyerkőc nem akarja itt hagyni a tábort, de egyszer minden jónak vége szakad. Az a szerencsénk, hogy ennek viszont nem szakad vége, így e héten, szombaton, a könnyes búcsúk után, el is kezdődhet a szokásos izgatott visszaszámlálás a következő PT-ig.
László Júlia
