NINCS OTTHON A GYEREK, CINCOGNAK AZ EGEREK

13668927_1183368085048048_6910969650566346875_o

Rendszeres probléma a PT-ben a szülők túlzott ragaszkodása a gyerekeikhez, akik nem feltétlenül erre vágynak.

Egy táborozó életében a PT jelentkezési lapjának kitöltése egy hatalmas dolog. Nekem még ez sem volt egészen megnyugtató, én vártam addig, ameddig be nem fizettük a tábort.  Szerintem a szülők már akkor arra gondolnak, mi lesz, ha a csemetéjük elmegy otthonról, és nem látják pár napig. Amikor eljön a nagy nap, és mindenki készen áll a tábor kezdetére, kezdődnek a bajok. Indulás előtt még megkapjuk az alapmegjegyzéseket, mint például: Érezd jól magad. Hívj, ha odaérsz/baj van/unatkozol/bármi van. Hiányozni fogsz! (Esetleg könnyes búcsú.) Sok puszi, ölelés kíséretében végre elérkezünk a pillanathoz, amikor kiléphetünk az ajtón, és ki a buszhoz, ki a vonathoz siet. Innen én már totál be voltam zsongva.

 

Elég nehezen jutottam el a táborba, így ez nekem – hogy itt vagyok – a jelenlegi legnagyobb dolog. Ellentétben a szüleimmel, mivel már pár nappal a tábor előtt közölte apukám, hogy hiányozni fogok. Biztos örülnek az örömömnek, mert aki egy éve hallgatja, hogy mennyire szeretnék táborban lenni nyáron, annak már szerintem az is megkönnyebbülés, ha ezzel három hétig nem nyaggatják. Hiába hónapokig utána csak a táboron jár az eszem, ezt valahogy nem hangoztatom olyan sokszor. Ez engem nem zavar, a könnyes búcsú sem, de aki erősen lázad a szülei ellen, az biztos kiborul ilyenkor. Amikor valaki csak egy hétre jön, már akkor érthető a hívogatás és hiányolás, de most képzeljétek annak a helyzetébe magatokat, akinek lehetősége van itt lenni három hétig. Egy ilyen táborban megfeledkezel mindenről, nem hogy arról, hogy hazatelefonálj. Jó gyerekhez méltón a tesómmal állandóan írogatok, és én ezt nem is érzem „zaklatásnak”, mivel amúgy is jól kijövök vele. A Facebook a barátom, ezért amikor lekódolják a Hangár WiFi-t, az eléggé szíven üt. Ennek ellenére igen, van, hogy a gyerek annyira belemerül az önfeledt táborozásba, hogy nem csak a családon jár az esze. Én elhiszem, hogy amikor három hétig nem vagyok otthon, meghat pár embert, de mindenkivel szívesen beszélek, ha ír. Telefonálgatni nem nagyon szeretek ilyenkor, de pár rövid kérdésre – pl.: Milyen cikken dolgozol? Mi volt a kaja? Minden rendben? – bármikor válaszolok, persze ha WiFi-közelben vagyok, mert legnagyobb bánatomra nem a mobilnet-tulajdonosok csapatát erősítem. A barátaim is szoktak kérdezgetni, és érdeklődnek felőlem, de akár arra is kíváncsiak, hogy milyen a program. Egy szó, mint száz, én nyitott vagyok a Facebook-beszélgetésekre, és inkább akkor hívjatok, ha megőrültök a hangom nélkül – amitől egyébként én őrülök meg, mert egyáltalán nem szeretem a hangomat.

A kisebbeknél jellemzőbb, amikor sírva hívják fel a szüleiket, amikor problémájuk van. Persze hogy ilyenkor az anyuka beparázik, hogy rossz helyen van a gyerek. –Anyukák! Ez a lehető legjobb hely, ahol lehetnek a gyerekek! – Ilyenkor teljesen felesleges izgulni, mivel itt minden megoldható. A legutóbbi „nincs kaja”-probléma is megoldódott, bár aki éhes, és szól, az kap. Ez személyes tapasztalat. Többen is éhesek voltunk az esti program előtt, odamentünk Kingához és Stefihez, akik azonnal javítottak a helyzeten. Kaptunk mindent, amit kértünk, még csípős szalámit is, ami miatt legalább fél liter vizet megittunk, de éhesek nem maradtunk, és a folyadék is nagyon fontos, nem?

Mindenre fel vannak készülve. Nem véletlenül van ennyi kismókus, mókus és tanár. Az sem a sors keze, hogy minden héten két orvos vigyáz ránk, és bármivel megkereshetjük őket.Úgy viselkednek, mint a mókusok, ha unatkozol, és nincs dolguk, ugyanúgy beszélgethetsz velük is. Ezenfelül minden apró sebet gondosan meggyógyítanak, és nem utolsósorban nagyon kedvesek. Ahogy már mondtam, az éhes gyerekre is fel vannak készülve. Persze nem arról van szó, amikor a fiúk hajnali három órakor a Hangárba mennek chipsszel és müzlivel a kezükben, kanálért, tányérért és tejért, mert akkor az addig keményen dolgozó és hirtelen megéhező újságírótanárunkkal, Singerrel találják szembe magukat. Ilyenkor nem, nem az a legjobb döntés, hogy megkérdezed, hol van kanál, hanem az, ha futsz. Ők nem ezt tették. No comment. Ha valakinek nincs párnája, szereznek. Ha otthon hagyta a fogkefét, az is van. Mosnak ránk, ha odaadjuk a ruhát. Soha nem vagyunk egyedül, nem történhet velünk semmi baj.

A legjobb, hogy ha bárkinek hiányzik bárkije, meglátogathatja őt a táborban. Így a szülők  is láthatják, hogy jól van a legféltettebb kincsük, és a kisebbek is jobban érzik magukat a találkozás után. Tavaly én is vártam, hogy meglepjenek a PT-ben töltött szülinapomon, de megbocsátottam, mivel épp a meglepi szobaátalakításomon dolgoztak, és ami legfontosabb, elintézték, hogy legyen tortám. Este az újságíró szektával filmet néztünk, ami szintén felejthetetlen volt. Na, ilyenkor nem bánom, hogy nyáron van a szülinapom. Nem csinálok belőle problémát, ha idén sem jönnek csak ezért le, hogy felköszöntsenek, de én nem bánnám. Még nem voltak itt tábor közben, és ez jó kis alkalom lenne. (Extra nagy célzás, ha olvassák!)

Azért néha én is belegondolok, hogy mit csinálnak otthon nélkülem. Amit tudok, hogy a tesóm konkrétan befoglalta a szobám, és a sajátját csak „dolgozószobának” használja. Nemcsak a szobám kell neki, de a kedvenc kis poharamat is lenyúlta. Anyukám lekvárfőzéssel tölti a délutánjait. Eddig minden táborom alatt csinált valamilyet, és valljuk be, nem lesz egy rossz dolog erre hazatérni ebben az évben sem. Apukámról nem tudok semmit, mivel amikor tegnap felhívtam a családot, egy ember után lepattintottam őket, így vele nem beszéltem. Gondolom, csak a szokásosat csinálja. Örömmel értesítettek, hogy megvan az új lakcímkártyám. Nagyon fontos infó, minden vágyam volt egy új. Ja, mégsem. Azért elvileg jó dolog.

Az élet megy tovább nélkülem és a táborozók nélkül is. A szülők dolgoznak, a tesók pedig kihasználják az alkalmat. Aki itt van, annak pikk-pakk eltelik még a három hét is, nemhogy az egy. A PT a legjobb dolog a nyárban, és nem azért vagyunk itt, hogy minden pillanatban a külvilággal foglalkozzunk. Ez olyan, mintha pár hétig egy más világba csöppennénk, és igen, nem biztos, hogy elég ebben a világban három hét, de jön egy busz, és elvisz Budapestre, ahol már nagyon várnak haza.