Vannak, akik egy éve, többen pedig a kezdetek óta a PEOPLE TEAM-ben töltik a nyaraikat. Vannak, akik táborozóként kezdtek, mások táboroztatóként. De mégis, hogyan tekintenek vissza a legkedvesebb emlékükre? Miben is áll a PT-s varázslat?
Amikor 2004 őszén először behajtottunk a kecskeméti táborhelyünk felé vezető útra, elállt a szavunk. Tudtuk, hogy a Homokbánya városrésznek különleges történelme van, de arra nem számítottunk, amit az utolsó két kilométeren láttunk. Egészen addig nevetgélve tervezgettük a következő nyarat, ám a kísértetjárta, romos házak közé érkezve megfagyott a kocsiban a levegő. „Úristen, hova kerültünk?” – gondoltuk mindketten. Aztán megláttuk a kollégium vadiúj épületeit, és elvigyorodtunk. Az igazgató már várt bennünket. Bemutatkoztunk, egyeztettünk, és megbeszéltük, hogyan képzeljük a 2005-ös nyarat. Ez több mint tíz éve történt. Azóta hangárt és sportpályákat építettünk közösen, átalakítottunk, fákat ültettünk, és minden nyáron visszatértünk. Hogy tényleg léteznek-e kísértetek, nem tudjuk, de abban biztosak vagyunk, hogy ezen a helyen ők is jól érzik magukat. Júliusban és augusztusban tutira.
Livus:
Amikor 2009-ben első ízben szálltam fel a buszra, senkit sem ismertem, és egy teljesen új közegbe érkeztem. A tábor hangulata azonban annyira magával ragadott, hogy rögtön az első napon találtam magamnak egy jó kis társaságot, és este már kórusban skandálhattuk a csapatindulónkat. Csodálatos élmény volt egy ilyen befogadó közösségbe csöppenni – az első nap után magától értetődő volt, hogy jövőre is jövök.
Egy ideje már tanárként veszek részt a táborban. Ebben a műfajban az a legjobb érzés, hogy vannak visszajáró diákjaink. Különösen motiváló, ha évről évre találkozol ugyanazzal a csapattal, egy csomó gyerekkel, akikkel annyira megszerettetted a szekciódat, hogy nem is kérdés: egy hetet biztosan nálad töltenek.
Sziszi:
Ákossal pont a PT idején ismerkedtünk meg – mesélt róla, meg elküldte a Facebook-oldalának a linkjét. Nézegettem a képeket, a videókat, és rögtön megérintett a hangulata. Azután, amikor már egy éve jártunk, és PT-szezon volt, akkor mondta, hogy én is jelentkezzem mókusnak. Mivel annyit mesélt a táborról – és persze olyan boldogan –, igent mondtam. Mire a táborba mentem, addigra úgy éreztem, mindenkit ismerek már valamilyen szinten. Aztán féltem, hogy velem mások lesznek az emberek, de döntő többségében mindenki halál jó fej volt, nagy örömömre elég jól ment a mókuskodás, és ami még fontosabb: beilleszkedtem.
Haja:
Amikor először voltam táborban, nem ismertem körülbelül senkit. Már akkor is mozgóképes szekción kezdtem, és a csapatépítés alatt, amikor sikítozni kellett, és a földön fetrengeni, akkor elég erősen elgondolkoztam, hogy komolyan erre jelentkeztem-e. Élveztem az alkotási fázist, mivel rengeteg új dolgot tanultam. Akkor még fogalmam nem volt a filmkészítés fázisairól, de egy remek jó csapattal lehettem, akik mindenben segítettek. A legemlékezetesebb pillanat a héten viszont az volt, amikor vetítésen nagyobb képernyőn, az egész tábor előtt levetítették a kész kisfilmet. Szerintem még életemben nem izgultam annyira, mert nem tudtam, mire számítsak, de legnagyobb örömömre és megkönnyebbülésemre tapsvihar követte a végét. Na meg persze meg kell említenem az utána mára már szokássá vált médiás csapatprogramot is, amikor vetítés után csoportosan búcsúztatjuk a tábort egy jó film és játékok mellett. Már nem is tudom pontosan, mikor lettem bevezetve a média világába, de azóta szerelmese vagyok a szekciónak. Ugyan nem próbáltam még mást, már sajnos nem is fogok, mivel táboroztató lettem, de szent meggyőződésem, hogy a mozgókép a legjobb!
Viri:
Már az első táborozásom során ismertem néhány embert a PT-ből, de álmaimban nem gondoltam volna, hogy ennyi jó baráti kapcsolat fog itt szövődni. Többek között az egyik legjobb fiúbarátommal is itt találkoztam először, akivel lassan négy év elteltével is változatlanul tartjuk a kapcsolatot. Az egyik legemlékezetesebb pillanatom is hozzá kötődik a táborban, ugyanis két éve sikeresen elhitette velem, hogy sajnos nem tud jönni táborozni (én, naiv, rögtön bevettem, pedig elég gyanús, hogy valaki pont a PT-re ne tudna időt szakítani…), aztán egyik nap felhívott, hogy jöjjek ki, mert itt áll a bejáratnál. Mit ne mondjak, eléggé meglepett, persze jó értelemben.
Dóri:
Az öcsém mindössze 10 éves volt, amikor legelőször táboroztunk. A vasárnapi tábori túrán, ahol bemutatták nekünk, mi hol van, a hangártól a trambulinokig, az egyik kísérő mellékesen megjegyezte a focipálya melletti fák alatt állva, hogy ha bárkinek bármi problémája lenne, keresse a mókusokat. Ezen az öcsém elkezdett nagyon nevetgélni (senki sem értette, miért), majd csak később vallotta be, a tábor közepén tudta meg, hogy ez nem egy vicc volt, nem a fán ugráló állatokra gondoltak, hanem a táboroztatókat hívják mókusoknak.
Nana:
Amikor 11 évesen először jártam a táborban, angol nyelvre jelentkeztem. Bevallom, féltem az elején, hiszen nem beszéltem annyira jól a nyelvet, és tudtam, hogy a tanárok külföldiek, nem tudnak magyarul. De az első óra után minden félelmem teljesen elszállt, és utána minden évben visszamentem angolozni a táborba. Bizton állíthatom, az angoltanárok a legviccesebb, legérdekesebb emberek minden évben a táborban. Nagyon kedvesek, jókat lehet velük beszélgetni, miközben a nyelvet is tanulja az ember, szinte bármikor kaphatóak egy kis játékra, vagy csak egy levesevésre a hangárban. Akár még életre szóló barátságok is születhetnek velük a táborban. Legutoljára 3 éve voltam angolt tanulni a táborban, most már mókusként tevékenykedem. Az akkori angoltanárom idén nyáron ismét itt járt Budapesten, megkeresett, találkoztunk, és el is mentünk együtt kirándulni a budai várba, jókat és jó sokat beszélgettünk, és újból szép emlékeket gyűjtöttünk össze ezen a nyáron is az együtt töltött idő alatt.
Kristóf:
Nehéz kiválasztani egy konkrét élményt, hiszen rengeteg van. A tábor minden pillanata magával ragadó és emlékezetes. Emlékszem, amikor először mentem a táborba – 2011. harmadik turnusában –, nagyon nem akartam, mert féltem egyedül. Végül maradtam még egy hetet (akkoriban még négy turnus volt), mert hihetetlenül jó volt a hangulat. Az első napon találtam barátokat, akikkel azóta is nagyon jóban vagyok, és minden évben egy szobában vagyunk. Utolsó évemben, amikor táborozóként mentem, tudtam, az lesz így a legutolsó. Ezt erősítette, amikor a csapatjátéknál H. Dávid kiválasztott az egyik játékhoz, hogy legyek a „karmester” az egész tábor előtt. Tudtam, valami lezárult. Következő évben nagyon vártam a mókuslétet. És csodák csodájára jobban tetszett, mint ha diák lennék. Hatalmas a pörgés, és a hangulat időről időre jobb.
Bálint:
Természetes, hogy a PT alatt nemcsak a táborozók, hanem a táboroztatók közt is szoros barátságok kötődnek. A közös élmények, a történetek, a befektetett idő és energia mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez idő alatt pazar barátságok kovácsolódjanak a lazább ismeretségekből is. Az így létrejött társaságok a tábor utáni néhány hónapban még gyakran jönnek össze Budapesten egy-két szóra, és ez az időszak nekem mindig nagyon kellemes. Pláne azért, mert a szülinapom is ebbe a szakaszba esik, így nem kell azzal bajlódnom, hogy összetartó és vidám társaságot szedjek össze egy kis ünneplésre.
Egy másik nagyon szép emlékem ahhoz fűződik, amikor Olivérrel itt, a táborban tudtuk meg, hogy felvettek minket az egyetemre. Máig felejthetetlen élmény marad, hogy a többi friss egyetemista PT-sel tudtunk osztozni az örömünkben.
Lejegyezte: László Lívia
