A DÁN DOG, AKI A „DOO-BEE-DOO-BEE-DOO” REFRÉNNEL LETT HÍRES

scoobydo

Biztosan sokan énekeltétek vagy dúdoltátok a fenti refrént, hiszen minden gyerek életében kellett, hogy helye legyen Scooby-Doo-nak. Ő az a beszélő dán dog, aki 4 barátjával évtizedekig oldott meg rejtélyesebbnél rejtélyesebb, titokzatos ügyeket. Mai beszélgetésünk során jobban megismertem őt, milyen is valójában, és hogyan érintette a rendkívül nagy népszerűség.

Dömse Réka: – Scooby, mesélj nekem, milyen volt az életed, amíg el nem kapott a hírnév szele!

Scooby-Doo: – Kisebb szerepeket már a sorozat előtt is vállaltam reklámokban vagy kisfilmekben. Régi jó barátom, Iwao (Iwao Takamato animátor, az ő ötlete alapján született meg Scooby-Doo mint mesebeli karakter – a szerk.) már évekkel korábban mesélt az ötleteiről, amiket szeretne megvalósítani. Így hallottam arról a karakterről is, akit a későbbiekben én alakítottam.

D. R.: – Milyen körülmények között, hol és mikor kerültél kapcsolatba a rendezővel?

S.-D.: – A filmezés előtt rövid ideig a színház szerelmese voltam, vállaltam szerepeket is. Az egyik előadásunk után ismertem meg Iwaót, aki akkoriban került a Hanna–Barbera rajzfilmcéghez. Felkeresett a darab vége után, és erős kritikával illetett engem – meg az egész előadást is. Nem is értettem, hogy ő rajzfilmes múlttal mit is beszél nekem a színházról. Végül is kifejtette a véleményét, amivel a mai napig nem értek egyet. No, de mindegy is, hiszen egy rendkívüli embert ismertem meg a személyében, és a megismerkedésünk körülményeit már-már viccesnek is tartom. Hamar elcsábított a színház világából, és a rajzfilmek mellé pártoltam. A karakterem és a sorozat sztorija csak évek múlva lett teljes.

D. R.: – Azt hallottam, sok előkészülettel járt az első epizód elkészítése. Jól értesültem erről?

S.-D.: – Igen, bevallom, leginkább miattam késett a legelső bemutató. A különböző mozdulatok, mozgásformák, ugrások, kézmozdulatok – akarom mondani mancsmozdulatok – és arcmimikák az esetemben nehezebben voltak kivitelezhetők. Egyszerűnek tűnt a megfelelő módon lerajzolni engem, ám hamar kihívást jelentettem a rajzolóknak. Megpróbáltam a lehető legtöbbet beleadni annak érdekében, hogy gördülékenyen haladjon a munka, de valahogy nem  volt tökéletes. Akkor kerestek nekem egy „edzőt”, akivel finomítottuk a mozgásaimat. Az állóképességemet is javította a közös munka, ami felhőtlen jókedvben telt mindkettőnk részéről, még akkor is, amikor már nagyon szenvedtem. Már párhétnyi edzés után látható javulást vettek észre rajtam, ami motivált a nehezebb pillanatokban. Végül másfél hónap után lettem könnyebben lerajzolható, és innen már egyenes út vezetett a premierekhez.

D. R.: – A társaiddal hogy jöttél ki? Hogy éreztétek magatokat együtt?

S.-D.: – Bozontot évek óta ismertem, ő általam került a sorozatba. Vele mindig is jó kapcsolatot ápoltam. Azon kevés ember közé tartozik az ismerőseim közül, aki bármilyen hülyeségre vevő bármely napszakban. Dianát, Vilmát és Fredet a legelső találkozón ismertem meg, amikor Iwao és társai csak felvázolták, miről is szólna a sorozat, ha nekünk lenne kedvünk, időnk hozzá. Azt mondták, ha mi nem vállaljuk el a szereplést, akkor sorozat sem lesz, mert ők mindenképpen velünk szeretnének dolgozni. Ezek után tudtuk volna azt mondani, hogy „köszi szépen, amiért gondoltatok ránk, de sorry, nem vállaljuk el”?

D. R.: – Mennyiben és hogyan változtatta meg az életedet, hogy rövid időn belül világszerte ismert meseszereplő lettél?

S.-D.: – Eleinte szokatlan volt a felkapottság, hogy az utcán megismernek, köszönnek. Általában a társaimmal együtt mutatkoztam a forgatásokra menet, illetve civilben is. Egyszerre voltunk részesei mindennek, így velük tanultam meg együtt élni a hírnévvel. Az életem előtte elég egyszerű volt – mivel nincs családom –, bár most már igen erős igényt érzek arra, hogy megtaláljam életem párját, és együtt neveljük utódainkat. A szüleimtől már gyerekkoromban elszakadtam, testvéreim biztosan vannak, de nem ismerem őket.