„NE SÍRJ, MERT VÉGE LETT…”

11796254_977271518991040_1351060144865277762_n

Mosolyogj, hogy megtörtént.” Lassan itt a szomorú vég. Ez is eljött a 2015-ös People Team utolsó napja. Minden évben ez a legnehezebb.

Mit is mondhatnék? Az érzést, ami bennem kavarog, nehéz megmagyarázni, de gondolom, rajtam kívül sokan érzik még ugyanezt. Egyfelől nagyon szomorú vagyok, hogy megint el kell menni, és hogy megint ilyen gyorsan eltelt ez a két hét. Másfelől meg csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó volt újra itt lenni veletek, és megismerni egy rakás új embert.

Viszont most egy évig kell megint hiányolnom a szerkesztőséget, ahol lehet, hogy mindig gusztustalanul meleg van, de mindig szól a zene, és ahol tényleg, igazán jól érzem magam. Hiányozni fognak a híradózások és a nevetések hangja, ami felcsendült, valahányszor valaki elfelejtette a szövegét és bambán bámult a kamerába. Hiányozni fognak a tanáraim, akiktől nagyon sokat tanultam, és akik nem is annyira  tanáraim, mint inkább a barátaim. Hiányozni fog Borzas önfényezése, meg persze az előadásai is, Livus tényleg vicces viccei, és az, hogy ő soha nem nevetett az enyéimen (Aljas rágalom – Livus). Na és persze Viktor. Ő úgy, ahogy van, hiányozni fog.

Már nem sok idő maradt. Mindjárt vége. De nem baj, mert nem örökre szól a búcsú. Megpróbálom kiélvezni az utolsó perceket is, és miután végeztem ezzel a cikkel, egy percig sem gondolok arra, hogy szomorú vagyok. Mert nem vagyok az. Boldog vagyok, hogy ennyi élménnyel gazdagabb lettem. És még ha egyszer vége is lesz, úgy értem, teljesen, és véglegesen vége, mert, ugye, semmi nem tart örökké, akkor is csak mosolyogni fogok, és hálás leszek, hogy részese lehettem, mert ezt nem tudom eléggé megköszönni.

Nem akartam nagyon nyálas lenni, de az a teljes igazság, és szeretném, ha tudnátok, mennyit is jelent ez nekem.

Amint felülök a buszra, és az kigurul a táborból, elkezdem várni a következő nyarat, vele együtt a következő PT-t, és a következő csodálatos heteket, amit ez a tábor ad. Szóval jövőre ugyanitt?