EZ NAGYON NEM A VÉGE

11828685_981704438547748_8544942690034223163_n

Elérkeztünk a 2015-ös People Team tábor 3. turnusának is a végéhez.

Feladatom, hogy leírjam az érzéseimet, és megmutassam olvasóinknak, hogy ez a tábor pótolhatatlan. Második évemet töltöttem a táborban, és ezek a hetek voltak elmúlt nyaraim fénypontjai. Egyszerűen beleszerettem a táborba. Egész évben arra várok, hogy visszajöhessek ide. Szó szerint minden hónapban félretettem, csak hogy nyáron annyit tölthessek itt, amennyit szeretnék.

A PT rengeteg dologban segített nekem, amire senki más nem lett volna képes. Ugyanúgy, mint ebben az évben is. Eredetileg csak a második és harmadik turnusra jöttem volna, de valami közbejött. Otthon történt egy olyan dolog, ami elég érzékenyen érintett, és teljesen összeomlottam. Sajnos mivel ez az eset vasárnap történt, és a barátaim már itt voltak a táborban, senkivel nem tudtam megbeszélni. Anyukám rettenetesen aranyos volt, és tudta jól, bármennyire is szeretne segíteni és próbál vigasztalni, ezt most ő nem tudja megoldani, mert nekem csak a barátokra van szükségem. Ezért hála a szüleim és a barátaim intézkedésének, utolsó pillanatban is eljöhettem a táborba. Ezt köszönhetem mindenkinek, aki akkor ott volt, de főleg Aternak, aki még az én kisebb problémáimmal is foglalkozott, és lehetőséget kaptam. 2 nap a PT-ben, és mindent elfelejtettem. Semmi rosszra nem tudtam gondolni, mert ott voltam, ahol lennem kellett.

Amióta itt vagyok, csak jó kedvem van, és az otthoni problémákat elfelejtve jól érzem magam. Ebben a táborban mindenki meghallgat mindenkit, és megvédi a másikat. Bárkivel tudsz beszélgetni bármiről, és ha kell, nem szállnak le rólad, mivel rossz kedved van, és az nem jó! Velem is ez volt. Legyen szó mókusokról, tanárokról, barátokról vagy olyanokról, akiket még csak most ismertem meg. Hihetetlen számomra, hogy valaki létre tudjon hozni egy ilyen menedéket a gyerekek számára, ahonnan garantáltan jókedvűen fog hazamenni mindenki. (Hullafáradtan, de jókedvűen!)

11816802_981704628547729_4607337269072345123_n

A tábor miatt kezdtem el olvasni, amit eddig nagyon is utáltam! Újságíróként lehetőségem nyílt írókkal és más emberekkel találkozni. Képesek voltak könyveket bemutatni olyan stílusban és beleéléssel, hogy még nekem is megjött a kedvem hozzá. Tavaly például találkoztam Dávid Ádámmal, aki már csak a bemutatkozásával elnyerte a szimpátiám. Könyvét hozta bemutatni, nekünk, újságíróknak és a kreatív író szekciónak. Stílusa és humora után a történetbe való beleélése tetszett nagyon. Nekem nem is kellett sok, rögtön hívtam anyut, hogy valahonnan szerezze be nekem a könyvet, mert azonnal el akarom olvasni. Ahogy azt vártam, nagyon tetszett, és az egyik kedvenc könyvem lett. (Nem mintha olyan sok könyvem lenne…) Egy év elteltével ugyanabban a táborban újra találkozhattam az íróval. Amikor megláttam, nagy örömmel futottam hozzá, hogy elmondhassam neki, igenis elolvastam a könyvét, és fantasztikusnak találtam. Meglepetésemre emlékezett rám, és el tudtunk beszélgetni, nemcsak a könyv folytatásáról, de a mostani munkájában is tudtam segíteni, ami hatalmas megtiszteltetés volt. Erről beszélek. Olyan dolgokat és élményeket tudok itt átélni, amiket máshol soha.

Jövőre kérdés és gondolkozás nélkül jelentkezem ugyanígy. Most már egy nyaramat se tudom elképezni a tábor nélkül. Viszont most már semmi nem lehet ugyanolyan, mint most vagy tavaly. Ugyanis egy év múlva kismókusként fogok visszatérni. Alig várom, hogy a másik szemszögből is láthassam az itteni dolgokat. Bár azok alapján, amiket mondtak a mókusok; még jobban meg fogom szeretni. Azért vagyok itt, mert itt szeretnék és itt kell lennem. Jövőre is itt szeretnék lenni, ahogy azután is. Ameddig csak lehetséges. Itt van a szektám, a kollégáim, a barátaim, a családom, az emlékeim…. Nem akarok semmit sem elfelejteni. De főleg nem akarok kinőni a PT-ből. Minden szombat reggel, amikor a busz elindul, és a gyerekek hazamennek, mindenki sír. Nem csodálom. Tudom előre, hogy én is ezt fogom csinálni, ahogy tavaly is. Hiszen el kell köszönnöm a PT-s szüleimtől; Borzastól és Viktortól, akik mindennap gondomat viselték. Livuséktól, akik ha bármi gondom volt, rögtön jöttek és segítettek. Mindenkitől. Természetesen megbeszéltük, hogy év közben találkozunk, de hát tudjuk, hogy az nem ugyanolyan.

A lényeg, hogy imádom ezt a tábort. És nem akarok hazamenni! Ha jövőre belépek a kapun, arra fogok gondolni. „Végre, újra itthon vagyok!”