AZ UTOLSÓ NAPOK

11694951_979935588724633_8004057955957299863_n

3 hét. Viszlát, PT.

Amikor anyukám megkérdezte, hogy szeretnék-e három hétre jönni, tényleg annyira örültem, hogy sikítoztam és ugráltam, aztán telefonáltam és írtam mindenkinek, akivel találkozni akartam, hogy nem kell hozzám igazítani a PEOPLE TEAM-be jövetelüket, mert végig maradok. Ez az ötödik évem a táborban, és ez a nyaraim fénypontja.

A tábor előtt majdnem az összes ruhámat beraktam, mert ki tudja, mire lehet szükségem. Nem tudom, miért, de ahogy meglátom a régi laktanyaházakat, elfog egy kis idegesség, aztán meglátom az őrségben ülő embereket, és rájövök, hogy hülyeség itt bármin is idegeskedni. Elkértem a kártyám, felpakoltam, és vártam a többieket, akiket a legklisésebb csajos sikollyal köszöntöttem. Persze hasonló lelkesedésben törtem ki, amikor a tábornyitókon megkérdezték, hogy ki jön újságírásra, fura, de szerintem az utolsó héten voltam leghangosabb.

A hetek gyorsan teltek, de semmiről sem maradtunk le. Az első héten még nem fáradtunk, de így a vége felé szerintem bármin röhögőgörcsöt tudnék kapni. A szombatok a megváltás napjai voltak, amikor csak alszol, alig vannak, kicsit rápihensz az előző hétre, és másnap ujjongva rohansz a busz elé, hogy a nyakukba ugorj azoknak, akiket egy éve nem láttál, pedig megígértétek, hogy év közben összefuttok valahol. Az elmúlt három hétben egy csomó olyan dolgot láttam, amit egy hét alatt lehetetlen észrevenni, barátságokat, összeveszéseket, kibéküléseket, jól leplezett szakításokat vagy éppen nagyon félénken, de erős fénnyel pislákoló szerelmeket.

Én  az 510-zel kötöttem közeli barátságot, annyi időt töltöttem itt (főleg a billentyűzeten fetrengve, hogy én nem tudok írni, mert írói válságban vagyok). Nagyon szeretek írni, és sosem gondoltam volna, hogy újságíró akarnék lenni, ha nagy leszek, de minden nyáron meggyőződöm róla, hogy ez jó, és imádnám, ha munkaként tekinthetnék rá. Nem gondoltam, hogy egy véletlen szekcióválasztást (abban az évben nem lett volna egy újságíró sem, és Borzas kölyökkutya szemmel nézett, szóval átjöttem) ennyire megszeretek, hogy el se tudjak képzelni másik szekciót. Nem tudom, máshol hogy van, de itt egy összetartó csapat jön mindig össze, akikkel lehet Disney-zenéket énekelni, vagy éppen Just Dance-es videókra táncolni a terem végében. Ha szerinted minden rossz és magad alatt vagy, akkor figyelünk egymásra, és szerintem tényleg egy jó csapatként dolgozunk együtt. Ha nincs cikkötleted, akkor segítünk, és nem éreztem, hogy a szekcióvezetőink gyerekekként kezelnének minket, tényleg olyan, mint egy szerkesztőség, ahol mindenki szívesen segít neked, ha gondod van.

Nekem a tábor egy olyan hely, ahol azt csinálhatom, amit akarok. Ha éppen a kedvenc számom megy, és elkezdek énekelni, nem azt kapom, hogy nincs hangom és inkább hagyjam abba, hanem becsatlakoznak, és spontán karaoke lesz belőle, de ugyanezt elmondhatom igazából bármiről, amit csinálsz. Itt senkire nem nézünk furán, mert elengedi magát. Itt a fura a normális.

Ezért nem akarok hazamenni.