EGY LAKATLAN SZIGETEN HAJDÚ PÉTERREL – PUZSÉR RÓBERTTEL BESZÉLGETTÜNK

10465501_771132642938263_7168087075666480513_o


Nem mindennap látogat el hozzánk Puzsér Róbert, de amikor igen, akkor nagyon meginterjúvoljuk.

– Hogyan lesz egy középiskolai tanárból kritikus? Hogy jut el valaki a kritikusi létig?

– Valójában csak egy évig tanítottam egy szakközépiskolában, ahol aztán nem hosszabbították meg a munkaviszonyomat, úgyhogy itt vége is szakadt a tanári pályámnak. A régészet felé kalandoztam, de az – mivel idénymunka volt – nem igazán vált be állandó megélhetésként.
Elkezdtem írogatni, rádiózgatni, tévézgetni; aztán egy nap meghívtak a Csillag Születikbe zsűrizni. Valamit a nevem mellé kellett írni a képernyőn: így lettem kritikus. Úgy voltam vele, hogy ennél csúnyábbat is mondtak már rám, úgyhogy ha ezt akarják, miért ne legyek nekik kritikus. Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy előttem kritikusnak lenni nagyon mást jelentett. Magyarországon a kritikusok rendszerint Mendelssohn-vonósnégyesekről és egyéb magaskulturális produkciókról fejtik ki a véleményüket. Velük ellentétben én széles platformon igyekszem kritikát kifejteni, többek közt médiáról, társadalomról, politikáról, gazdaságról vagy kulturális trendekről. Nem színikritikus vagyok; számomra bármi kritika tárgya lehet, az ugyanis meglátásom szerint mindenre ráfér, főleg itthon. Én pedig mindig is ezzel foglalkoztam. Nem neveztem magam kritikusnak, de ezt gyakorlom, amióta az eszemet tudom, egypár éve pedig meg is élek belőle.

10465501_771132642938263_7168087075666480513_o

– A Csillag Születikkel berobbantál a köztudatba.

– Teljes mértékben. Olyannyira, hogy hirtelen szinte mindenki felismert. Ezt egyébként nagyon személyiségromboló hatásúnak tartom. Nehéz ép bőrrel kikerülni a hírnév fókuszából; a legtöbb közszereplőnek ilyen helyzetben nagyon csúnyán eltorzul a személyisége. Az emberekre általában a konfliktuskerülés a jellemző, nem szeretnek veszekedni, vitákba bonyolodni – így legtöbbször pozitív visszajelzést kapok. Aki utál, az nem jön oda hozzám, nem szól, elfordítja a fejét, legfeljebb gondol valami csúnyát magában. Aki kedvel, az szelfizni akar, autogramot kér, elmondja, mennyire csodálatos, hogy létezem. Ez nyilván nem tesz jót a személyiségemnek. Többnyire csak ilyenekkel találkozik egy nyilvánosan futtatott ember, ezért aki efféle népszerűségnek van kitéve, egy idő után hajlamos elhinni, hogy a puszta léte egy csoda – ezt a félreértést aztán a médiatérben demonstrálja a négy égtáj felé. Ezek az úgynevezett celebek azt hiszik, hogy csak mert az arcuk kikerült egy olyan nagyobb platformra, amilyen a televízió vagy bizonyos újságok címoldala, ők máris érdekesek és izgalmasak lettek. Eközben nem tesznek semmit, csupán látszanak. És mert sok civil visszajelzi nekik a tényt, hogy híresek, ők máris azt képzelik, hogy másképpen – színesebben, káprázatosabban – verik vissza a fényt, mint azok, akiket nem mutogatnak címlapokon. Holott ez egy hazugság. Számtalan torzult lelkű, semmirekellő celeb példázza: attól még, hogy valaki a címlapra kerül, nem lesz érdekes.

– A mindennapi életben nem okoz nehézséget a környezeted számára, hogy kommunikáljon veled? Nem félnek a személyüket vagy adott esetben a kinézetüket érintő kritikától?

– Egyáltalán nem, és ettől fölösleges is félni. Nyilván más a helyzet, ha valaki egy színpadon próbálja meg szórakoztatni a közönséget. Ha valaki zokni-szandálban rohangál, az az ő magánügye. Nem szólok bele, miért is tenném! Az nem kritika lenne, hanem puszta kötözködés. Semmi közöm a megjelenéséhez. Nem a barátom, nem vagyok a bizalmasa – ugyan miért szólnék bele a létezésébe? Más a helyzet, ha valaki a rivaldafénybe pofátlankodik valami hitvány produkcióval, és azt képzeli, hogy az szórakoztató, miközben kétmillió otthonba sugározzák ki. Azért ebben a helyzetben szabadjon már szóvá tenni, hogy ezt hogy merészeli!

– Definiáld a kritika fogalmát!

– Nem szeretem a bírálat szót. Inkább így mondanám: értő észrevétel.

– Mit gondolsz a korosztályunkról? Mi a rossz bennünk; ha valami egyáltalán?

– Ez egy szelfi-kultúra. Habkönnyű neoprimitivizmus; az érdektelen, értéktelen közlés, az érvény és mélység nélküli kommunikáció tobzódása. A szelfik ennyit mondanak: “Hoppá, én vagyok!” Ez pedig nyomorúságosan kevés, nem is tekinthető valódi közlésnek. Sokszor úgy érzem, ennek a generációnak alig van igénye arra, hogy a kommunikációja során kifejezésre juttassa a létezésének súlyát és mélységét. Az életnek ugyanis drámája van, aminek a jelen kor kultúrája nem tulajdonít jelentőséget. A bulvár meg a kereskedelmi szórakoztatóipar szünet nélkül mérgezi és üresíti ki az emberi kommunikációt. Referenciává tette önnön hitványságát, egy szellemhiányos szellemiséget.

– Úgy látom, hogy a szelfikultúra a hírességektől jön. Az emberek meg úgy gondolják: ez a menő.

– Eleinte így volt, aztán a facebook exportálta ezt a széles tömegek részére. Ma már te is lehetsz celeb, lehet saját bulvármagazinod, ami kifejezetten a te életed érdektelen részleteit dolgozza fel, a te banális hétköznapjaidba kalauzol: ez a saját facebook-oldalad. Hír lehet, hogy mit ebédeltél, kivel találkoztál, sztárpletykákat hinthetsz el magadról, és fotókat közölhetsz ezek mellé. A bulvár tulajdonképpen demokratizálta magát – ezzel a jobb sorsa érdemes szóval kifejezve. Mindenki hírességként funkcionál a saját harminc-ötven fős társaságában. Mindenki sztár, és ehhez külön magazin jár.

– Mit tennél, ha kettesben maradnál Hajdú Péterrel egy lakatlan szigeten?

– Nagy bajban lennék. Megenne. Az első pillanatban, ahogy hátat fordítanék, agyonütne. Folyton azon kéne gondolkodnom, hogyan öljem meg, mielőtt még ő öl meg engem. Egy lakatlan szigeten menekülni se tudnék előle, és meg se védene senki. Maradjunk abban, hogy addig jó, ameddig ez a helyzet nem áll elő.

– Mi a véleményed a mainstream celebekről, amilyen például Berki Krisztián vagy Győzike?

– Rettentően kártékonyak. Gátlások és teljesítmény nélkül parádéznak, a mai napig semmit nem tettek hozzá a világhoz, mégis megkövetelik a reflektorfényt. Valószínűleg még egy keresztrejtvény is túl nagy kihívást jelentene a számukra. A kereskedelmi média elhitette velük, hogy csillagok, így aztán amikor éppen visszaverik a fényt, azt képzelik, hogy csillognak. A cselekvéshiányos tevékenységüknek az a funkciója, hogy bármelyik suttyó, primitív forma őket látva kultúrembernek érezhesse magát. Ha ugyanis a néző jól érzi magát a tévé előtt, ott marad a reklámra is – kiváló árukapcsolás. Gondolj csak bele: lehet, hogy nem vagy agysebész, csak egy hegesztőmunkás, de te legalább értesz valamihez. Azok viszont semmihez. Tehát te a hegesztőpisztollyal a kezedben máris kiválóbb vagy, mint a tévében ünnepelt sztárok. Úgyhogy gyorsan meg is ajándékozod magad valamivel, amit a reklámban láttál, hiszen megérdemled.

– Tévében vagy rádióban szerepelsz szívesebben?

– Egyértelműen rádióban. Ott sokkal több összefüggő időm van arra, hogy kifejezzem magam, míg a tévében szereplők legfeljebb négy-öt mondatot bírnak elmondani, mielőtt valaki átveszi tőlük a szót. Így nehéz végigvinni egy összetett gondolati ívet. A televízió túl gyors ingerfolyam, egy audiovizuális tűzijáték. A rádióban sokkal több tér marad a gondolatoknak, egyhuzamban akár hét-nyolc perc is. A komplex analízis híve vagyok, aminek a megvalósításához tér kell, a rádió pedig képes megadni ezt. Nagy kár, hogy egy kifutó médium, hozzáteszem: az online tömegkommunikáció áttörésével a televízió is azzá vált.

– Ha egyedül vendégeskedsz egy tévéműsorban, akkor is csak négy-öt mondatra jut időd?

– Még egy beszélgetős tévéműsorban is nagyon nehéz rádiós normák szerinti igénnyel fogalmazni. Jön egy bejátszás, aztán valaki más szeretne megszólalni. Szeretek tévézni, de nem élőben. A rádió sokkal alkalmasabb a frontális kommunikációra, a tévé inkább arra jó, hogy az ember meghackelje.

– Melyik műsorban vettél részt a legszívesebben?

– A saját műsoraimban. Én nem valami mindenféle kereskedelmi formátumban használható csilli-villi celeb vagyok, hanem kreatív szerkesztő-műsorkészítő, ennek megfelelően a saját műsoraimban veszek részt a legszívesebben. Azt hiszem, eddig A Hét Mesterlövésze című rádióműsor volt a legjobb, ami kijött a kezem alól. Olyan élethelyzetben készült, amikor tényleg csak az az egy munkám volt, semmi más. Akkor nem úgy telt az életem, mint mostanában, nem kellett tizenkétfelé figyelnem, az összes energiámat egyetlen műsorba fókuszálhattam. Kétszáz adás ment le, és úgy érzem, hogy nagyon erős műsorfolyam lett. Szeretném egy nap újra ennyire egyetlen pontba sűríteni minden figyelmemet, ugyanis nem szívesen kötök minőségi kompromisszumokat.

Pongrácz Samu